Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Első rész.)

Esztergomban, ahol 1841 novemberében már egyszer elvetették a nemesség megadóztatásának eszméjét, Besze János és társai 1842 júniusában attól a vakhírtől bátorítva mertek tüzesen kiállni ezúttal a háziadó mellett, hogy Kopácsy József esztergomi érsek maga is pártolja, mert a papi jószágok ügyéről szeretné elterelni a figyelmet. Színleg a konzervatív Andrássy József is elfogadtatásáért harcolt, de az adópárt törzse kisebbségben maradt a megye birtokosaival, főleg a legnagyobb birtokosnak; az egyháznak képviselőivel szemben. A többség azzal a végzéssel tett pontot a vita végére, hogy a megye szabad ajánlás formájában minden nemzeti vállalkozást támogat ugyan, de semmiféle állandó adóra nem hajlandó. Ezen az esztergomi megyegyűlésen hangzott el Andrássy Mihály szájából a szállóigévé lett hírhedt nyilatkozat: „Míg a magyar magyar marad, szűz vállait nem veti az adó járma alá". Nyitrában a 12 pontról a vizsgálatára kiküldött választmány „igen szabadelvű" véleményt adott. A cenzúra azonban megtiltotta e javaslat kinyomtatását, gróf Károlyi Lajos és az Eszterházyak uradalmi ügyvédei pedig az 1842 augusztusi közgyűlésre, amelyen a választmány előterjesztette állásfoglalását, a mezei rendőri szolgabírák megválasztása ürügyével gazdáik pénzén becsődítették a kisnemeseket, és etetés-itatás közben kiadták nékik az utasítást, hogy a 12 pont pártolóiba fojtsák bé a szót. A konzervatívok vezérszónoka a szatmári chartát az alkotmány meggyilkolójának, az adót, amelynek - állítása szerint - még diétái említését is törvények tiltják, a szabadság rombadöntőjének minősítette. A liberálisok hangot se tudtak érveiknek adni: Rudnyánszky József táblabírót, mivel az adó mellett akart nyilatkozni, a verekedést kezdő kortestömeg menekülésre késztette, és így vita nélkül pecsételődött meg a 12 pont sorsa. Zemplénben 2a, utasító választmány arra az álláspontra helyezkedett, hogy a honvédelemre köteles nemesség általában nem vethető teher alá; a háziadó néhány rovatának vállalását azonban - Lónyay Gábor és társai erőfeszítésének csekély eredményeként - igazságosnak vélte. De az 1842 októberi közgyűlésen még e szerény javaslat is leküzdhetetlen ellenállásba ütközött. A liberálisok hasztalan hivatkoztak arra, hogy az adózó csődben van, fizetés nélkül pedig Magyarország örökké szegény marad; eredménytelenül kísérelték meg legalább annak elvi jegyzőkönyvezését, hogy a nemesség kész az adózásra: győzött a konzervatív felfogás, amely szerint a nemesség adóztatása az alkotmány aláásával egyértelmű, ezért „a megye a nemesi adózásba sohasem egyezik bele". A háziadóval kapcsolatosan Borsod és Csanád mellett csak Baranyából kaptak kedvező hírt a vezető reformerek. Baranya ellenzéke azzal a javaslattal lépett fel az 1842 júniusi közgyűlésen, hogy a megye a jövő diétán vállalja a hadiadó közös viselését is, ha a nemzet biztosítékot kap a kormány felelősségére, amely az állami bevételek hovafordításáról is köteles lenne számot adni; hiszen az adómentesség, amely eredetileg a honvédelem feltétele volt, igazsággal és természetjoggal tarthatatlanul ellenkezik, mert időközben a katonáskodás terhét is a köznépre hárították át; márpedig a jelen elkülönözés mellett soha nem lehet egységes a nemzet; csak a teherviselés közössége teremthet közösségi szellemet; ezért - ha a hadiadó ügyében nem is történik előrelépés - legalább a háziadó fizetésében kell a nemességnek megosztoznia. És elvben a kongregáció többségileg a háziadó mellé állt, a végleges javaslat megtételére azonban választmányt rendelt ki. Ennek véleménye csak 1842 novemberében került a közgyűlés elé, mert azon tagjai, akik uradalmi tisztviselők voltak, azzal igyekeztek munká-