Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)
Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Első rész.)
érvényben marad, a növelést indokló célokra fordítsa az uralkodó, másrészt Ferenc király évenként csak azután döntsön a felhasználás módjáról, amikor megkapja a Helytartótanácsnak a magyar Kamarához befolyt összeg ismeretében készült előterjesztését. Az 1802: 3. tc. szerint viszont már a rendek adták az uralkodó javaslatára beleegyezésüket ahhoz, hogy a só árát - tekintettel az államnak a francia háborúk miatt megnőtt szükségleteire - bécsi mázsánként (kb. 56 kg) i forint 6 krajcárra emeljék. A vonatkozó törvények korántsem egyértelmű szövegűek. De annyi világos belőlük, hogy alkotóik a sóár felemelését ideiglenesnek szánták, a só árának megszabásához, amely korábban kizárólagos felségjog volt, a magyar országgyűlés legalábbis hozzájárulási jogot szerzett, a Helytartótanács pedig - ha csupán javaslattétel formájában is - a hovafordítás tekintetében jutott elvben befolyáshoz, anélkül azonban, hogy a döntésre illetékességet nyert volna, és előterjesztéséről sem kellett a diétának beszámolnia. A háború - az áremelés tulajdonképpeni oka - azonban rég befejeződött; két devalváció is közbejött, a sóár mégis változatlan maradt; az országnak viszont sejtelme sem volt róla, hogy a szükség idejére biztosított különbözet az államháztartásban milyen célokat szolgál. Pedig évtizedek alatt, lévén a só ember és marha számára egyaránt közszükségleti cikk, e különbözetből sem lebecsülendő összeg állt elő. A rendek már régóta hajtogatták, hogy az ügy ilyen kezelése országos és orvoslandó sérelem. Rendezésére az első szakaszban csak egyfajta, a sérelmi politika jellegének megfelelő módot tudtak elképzelni: az árleszállítást, amelyet a „rendi jog" védelmén kívül az adózók érdekével indokoltak. Elsődlegesen ezt célozta az 1841-ben kezdett kampány is, amelynek folyamán megyék egész sora kérte feliratban a sóárnak az eredeti szintre mérséklését, körleveleikben pedig hasonló akcióra buzdították társaikat. A kérdés megyei vitái azonban tanúsították, hogy módosulóban volt a nemesség gondolkodása. Nyolc megye kivételével valamennyi sérelemnek fogta fel az államvezetés eljárását, zömük a felirat-mozgalomhoz is csatlakozott, az ügyet pedig a diétára jegyeztette elő. De már nemcsak a liberálisok kisebbsége, hanem - nyilván a sajtóban megjelent tervezgetések hatására - néhány törvényhatóságban a közgyűlés résztvevőinek többsége vallotta azt az álláspontot, hogy árleszállítás helyett a sóár-különbözetet olyan pénztár, illetőleg alaptőke egyik forrásául kell felhasználni, amelynek rendeltetése az olyannyira szükséges közlétesítmények fedezése, illetőleg hitelnyújtás lesz. E nézet pártolóinak egy részét kétségtelenül a nemesi adóztatás elodázásának, sőt az elkerülhetetlennek vélt segedelem-ajánlatok csökkentésének vágya mozgatta. De ott állt mögötte annak igénye is, hogy a kérdéses különbözet nem a birodalom, hanem Magyarország javára használandó fel, mégpedig a nemzet valamilyen formájú ellenőrködése mellett, azaz a sóárral gazdálkodás jogából a korábbinál nagyobb mértékben kívántak részesedni, a nemzeti jogokat a felségjog rovására szélesíteni, végkifejletében pedig a sómonopóliumot a nemzet számára megszerezni. b) A postaügy Az a reakció, amelyet a postaügyben 1842-ben foganatosított felső intézkedés váltott ki, ugyancsak jelezte, hogy erősödik a kollektív nemzeti jogok biztosításának, illetőleg - akár a felségjogok megnyirbálásával is - minél több ily jog megalapozásának igénye. II. Lipót 1790-ben törvényben ígérte meg, hogy a
