Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Első rész.)

megye, amely még az 1830-ban felajánlott koronázási ajándékot sem tisztázta le, a Nemzeti Színházra 1840-ben törvényben megajánlott segélyt pedig számos megye még ki sem vetette nemeseire, holott mindezeket a kiváltságosok önként vállalták magukra; saját törvényeiknek engedelmeskedni pedig a legszebb, egyszersmind nélkülözhetetlen „polgár-erény" lenne. Kossuth nem túlzott. Bács az 1830-ban megajánlott subsidiumot még 1843ban se hajtotta be teljes szigorral nemeseitől. Heves csak 1842-ben szánta el magát arra, hogy tiszti kereset alá vonja azt a szépszámú nemest, amelyik még az 1830-i koronázási és az 1836-i diétái költségek reá eső részével tartozott. Turóc a Helytartótanács sürgetésére csak 1842-ben tisztázta le az 1836-i diéta költségeit, dc úgy, hogy az adózók forintjait tartalmazó hadipénztárból emelte ki a szükséges összeget, visszatérítését azonban még 1843-ban is húzta-halasztotta, és vitát kezdett arról: érvényesnek tekinthető-e a vonatkozó törvény, mivel megalkotására a diéta azon utolsó szakaszában került sor, amikor nem volt módja kellő utasítással ellátni követeit. A színházi ajánlatok befizetésére 1841 végén a nádor egy sor törvényhatóság - köztük Baranya, Békés, Zemplén - figyelmeztetésére kényszerült. Zemplénben 1842-ben számos nemes óvással élt, amikor a közgyűlés elrendelte a színházi segély behajtását. Nem egyszer a hatalmasok jártak rossz példával elől: Klobusiczky Péter kalocsai érsek 1842 márciusában közölte Csongráddal, hogy nem fizet a Színházra a megye kvótájába, mert annak területén nincs birtoka. Igaz, a megye válasza határozott volt: az érsek köteles rá, mert voksjoggal Csongrádban is rendelkezik. Abaüj pedig az 1840-ben előírt mezei rendőrséget 1843 júliusáig még egyetlen járásában sem szervezte meg. A legfeltűnőbb hanyagságot a jobbágytelken élő nemesek 1836-ban törvénybe iktatott adóztatásában tanúsította a megyék egy nagy csoportja. A törvénynek a dunai megyéknek sem mindegyike szerzett érvényt, a tiszai megyék közül pedig fehér hollónak számított, amelyik maradéktalanul végrehajtotta azt. Verőcében 1843-ban, 7 évvel a törvény szentesítése után, még csupán annak tervezete került a közgyűlés elé, hogy a jobbágytelkeseket milyen módon írják öszsze. Abaúj, noha 1836-ban a megye régi gyakorlatának állították követei a jobbágytelkesek adózását, a valóságban a mezővárosokban, különösen a megváltakozott Göncön, Szepsin, 1843 derekáig egyáltalán nem vette őket lajstromba. Más megyékben a kivetés megtörtént ugyan, de a megye, illetőleg felelős tisztviselői szemet hunytak afölött, hogy az érintettek elszabotálják befizetését. Veszprémben 1842 novemberében állapították meg, hogy tetemes a jobbágytelkesek adóhátraléka, mert a szolgabírák a köznemesek jótevőit akarják játszani. Heves 1842 februárjában ugyanezen év november i-ét tűzte ki az addig nem adóztatott jobbágytelkesek adófizetésének végnapjául. Nógrádban a hátralék nagysága miatt 1841 augusztusában indítvány hangzott el, hogy a mulasztásért felelős tisztviselők ellen rendeljen a kongregáció keresetet, de a javaslat nem találkozott a többség helyeslésével, és minden maradt a régiben. Zemplénben 1841 decemberében hivatalosan kapta a közgyűlés a hírt, hogy a jobbágytelkesek ugyanúgy nem adóznak, mint 1836 előtt. Megyaszó jobbágytelkeseitől a rájuk rovott összeget 1842 áprilisában 2 hó alatt behajtani rendelte a közgyűlés, októberben azonban Péchy Emánuel adminisztrátornak kellett szóvátennie, hogy a megye többi jobbágytelkcse változatlanul adómentes. Mindezért Lónyay Gábor az alispánt, az alispán a szolgabírákat vádolta erélytelenséggel, akik viszont azzal védekeztek, hogy a behajtáshoz nincs eszközük. Bács 1843 novemberében akkor kapott észbe, hogy job-