Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 10. (Kaposvár, 1979)

Függelék

riája egészének, esetleg egy részének feltárását érti/* Klasszikus műfaja: a belys égtör tétnél (falu-, illetve várostörténet), módszere: az adott helység lehetséges forrásanyagának teljes feltárása, komplex, lehetőleg minden oldalú, legalábbis sokoldalú vizsgálat, „olyan teljes át fogásra törekvő fejlődésvizsgálatok folytatása, amilyenek csupán a helyhez kötött, a helyi keretek között kialakult szerves kötelékekkel egybefűzött társadalmi képletek és intézmények' mikrokozmoszainak a mozgástengerében végezhetők el.”4 E felfogás híveinek többsége le­hetségesnek tartja természetesen a nagyobb területek (járás, megye vagy egész táj) történeté­nek feltárását is, főként induktív építkezés formájában, akkor ugyanis, ha már az illető na­gyobb egységet alkotó helységek többségének történetéről rendelkezünk feldolgozással. E klasszikus értelmezés mellett, amelyet nem óhajtottunk részleteseöben elemezni, hi­szen ez a közismertebb,'5 létezik a helytörténet értelmezésének másik felfogása is, amelyet! rendkívül szellemes, eredeti elemzéssel, helytörténeti módszertani kérdéseket elméleti igénnyel először felvető, ám azóta kissé feledésbe merülő tanulmányában Váczy Péter fejtett ki ifi­ben a Budapesti Szemle hasábjain. Abból a megfigyelésből indult ki, hogy a helytörténet lehetőségeit oly nagyra érté­kelők maguk is kényszerűen ismerik el a dilettantizmus térhódítását, azt, hogy a helytörténeti kutatások, s azok addigi eredményei - a hozzájuk fűzött óriási reményekhez képest - a várt­nál szerényebb produkciót eredményeztek. Megítélése szerint a fogyatékosság hétforrását nem szakmai képzettségük hiányosságaiban kell keresni - mint ezt a kritikus történész közvéle­mény mindenekelőtt teszi -, hanem az magában a helytörténeti módszerben rejlik, ezért meg kell vizsgálni e módszer lehetőségeit, előnyeit és hátrányait. A helytörténeti vizsgálódás, amelynek valóban aprólékos elemzésen kell alapulnia — mint módszer - elvileg azt teszi lehetővé, hogy a kutató az elmúlt emberi élet teljességét tekintse vizsgálata tárgyának. Váczy Péter azonban úgy véli, hogy a helytörténész eleve nem lehet specialistája a teljes emberi élet (a társadalmi, gazdasági, politikai, jogi, kulturális stb. viszonyok) minden vonatkozásának, illetve minden olyan szaktudománynak, amely az egyes jelenségkörökkel foglalkozik. így a helytörténeti módszer sajátos belső ellentmondást hordoz magában: „ahelyett, hogy elősegítené a részlctkutatást, azt inkább meggátolja. A helytörté­nész nem mélyedhet bele a szervesen egy ténycsoportba tartozó kérdések tanulmányozásá­ba, mert kutatását nem egy problémakörben, hanem sokféle irányban, heterogén anyagon kell lefolytatnia.” A helytörténet hagyományosan értelmezett módszerének második neuralgikus pontja Váczy Péter szerint a területi elv, amelynek eredménye: az adott terület anyaga eleve zárt, körülhatárolt forráskészlet; ami a terület határán túl fekszik, az nem válik a vizsgálódás tár­gyává, s ugyanakkor az adott területre vonatkozó minden ténycsoport kivétel nélkül a ku­tatás körébe esik. Ez a tény - azt az egyetlen, ideálisnak nevezhető (a gyakorlatban egészen ritkán előforduló) esetet kivéve, amikor a területi zártság együtt jár az adott területen fenn­maradt teljes anyag szerves egységével - kettős hibalehetőséget rejt magában: i. a helytörté­neti válogatás önkényesen szétszaggatja a szervesen együvé tartozó forrásanyagot, megboly­gatja az adatok természetes kapcsolatait; 2. az adott területre vonatkozó, de nem teljes, hanem hiányos, töredékes anyagnak - a komplexitásra, a teljességre törekvés következté­ben - mindenáron való bedolgozása többnyire csak jelentéktelen, egymással szervesen össze nem függő adatok felsorolásához, esetleg (sajnos sok esetben alaptalan) hipotézisekhez vezet. „Ha a helytörténész az élet egészét az adatokból nem tudja szemléltetni, fel kell ad­nia a nagy, rendszeres koncepciót. Nincs semmi szükség arra, hogy megyék, városok egész történetét adjuk, ha ilyen rendszeres ábrázoláshoz nincs kellő anyagunk. A területiség elvé­nek hiánytalan keresztülvitele helyett elég részjelenségek ábrázolása.” Ilyenkor az egy te­rületen, de sokféle tárgykörben végzett kutatás helyett vizsgálatunkat inkább egy kérdés­ben folytassuk, engedve magunkat a szervesen összefüggő források által vezettetni, s ennek nyomán akár a területi határokat is átlépni. (Ezek ráadásul rendszerint mesterséges, köz­igazgatási-politikai határok úgyis.) Ez a fajta vizsgálat teszi lehetővé „a történeti valóság lényegének megragadását.” A feladat az, hogy a helytörténész az adott hely, a vidék történetéből olyan kérdéseket dol­gozzon ki, amivel a történettudományi megismerés előbbre jut. (Ez felveti annak szükséges­ségét is, hogy a történész legyen kiváló ismerője az országos történet eredményeinek. „Az ál­talános történet tanítja meg „látni” a helytörténészt, az ad fel problémákat”, sőt még mód­szertani segítséget is nyújthat a megoldáshoz, hangsúlyozza Váczy Péter.) „A problémakörre összpontosított vizsgálat” a helytörténeti anyag értékeit maradékta- lanabbul aknázhatja ki, s éppen mert más vidékek anyagával is összehasonlítva, kiegészítve, a kérdés szakembereként járhat el a helytörténész, világosabban ismerheti fel „az egyes vidé­465

Next

/
Thumbnails
Contents