Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 10. (Kaposvár, 1979)

Függelék

riája egészének, esetleg egy részének feltárását érti/* Klasszikus műfaja: a belys égtör tétnél (falu-, illetve várostörténet), módszere: az adott helység lehetséges forrásanyagának teljes feltárása, komplex, lehetőleg minden oldalú, legalábbis sokoldalú vizsgálat, „olyan teljes át fogásra törekvő fejlődésvizsgálatok folytatása, amilyenek csupán a helyhez kötött, a helyi keretek között kialakult szerves kötelékekkel egybefűzött társadalmi képletek és intézmények' mikrokozmoszainak a mozgástengerében végezhetők el.”4 E felfogás híveinek többsége lehetségesnek tartja természetesen a nagyobb területek (járás, megye vagy egész táj) történetének feltárását is, főként induktív építkezés formájában, akkor ugyanis, ha már az illető nagyobb egységet alkotó helységek többségének történetéről rendelkezünk feldolgozással.

E klasszikus értelmezés mellett, amelyet nem óhajtottunk részleteseöben elemezni, hiszen ez a közismertebb,'5 létezik a helytörténet értelmezésének másik felfogása is, amelyet! rendkívül szellemes, eredeti elemzéssel, helytörténeti módszertani kérdéseket elméleti igénnyel először felvető, ám azóta kissé feledésbe merülő tanulmányában Váczy Péter fejtett ki ifiben a Budapesti Szemle hasábjain.

Abból a megfigyelésből indult ki, hogy a helytörténet lehetőségeit oly nagyra értékelők maguk is kényszerűen ismerik el a dilettantizmus térhódítását, azt, hogy a helytörténeti kutatások, s azok addigi eredményei - a hozzájuk fűzött óriási reményekhez képest - a vártnál szerényebb produkciót eredményeztek. Megítélése szerint a fogyatékosság hétforrását nem szakmai képzettségük hiányosságaiban kell keresni - mint ezt a kritikus történész közvélemény mindenekelőtt teszi -, hanem az magában a helytörténeti módszerben rejlik, ezért meg kell vizsgálni e módszer lehetőségeit, előnyeit és hátrányait.

A helytörténeti vizsgálódás, amelynek valóban aprólékos elemzésen kell alapulnia — mint módszer - elvileg azt teszi lehetővé, hogy a kutató az elmúlt emberi élet teljességét tekintse vizsgálata tárgyának. Váczy Péter azonban úgy véli, hogy a helytörténész eleve nem lehet specialistája a teljes emberi élet (a társadalmi, gazdasági, politikai, jogi, kulturális stb. viszonyok) minden vonatkozásának, illetve minden olyan szaktudománynak, amely az egyes jelenségkörökkel foglalkozik. így a helytörténeti módszer sajátos belső ellentmondást hordoz magában: „ahelyett, hogy elősegítené a részlctkutatást, azt inkább meggátolja. A helytörténész nem mélyedhet bele a szervesen egy ténycsoportba tartozó kérdések tanulmányozásába, mert kutatását nem egy problémakörben, hanem sokféle irányban, heterogén anyagon kell lefolytatnia.”

A helytörténet hagyományosan értelmezett módszerének második neuralgikus pontja Váczy Péter szerint a területi elv, amelynek eredménye: az adott terület anyaga eleve zárt, körülhatárolt forráskészlet; ami a terület határán túl fekszik, az nem válik a vizsgálódás tárgyává, s ugyanakkor az adott területre vonatkozó minden ténycsoport kivétel nélkül a kutatás körébe esik. Ez a tény - azt az egyetlen, ideálisnak nevezhető (a gyakorlatban egészen ritkán előforduló) esetet kivéve, amikor a területi zártság együtt jár az adott területen fennmaradt teljes anyag szerves egységével - kettős hibalehetőséget rejt magában: i. a helytörténeti válogatás önkényesen szétszaggatja a szervesen együvé tartozó forrásanyagot, megbolygatja az adatok természetes kapcsolatait; 2. az adott területre vonatkozó, de nem teljes, hanem hiányos, töredékes anyagnak - a komplexitásra, a teljességre törekvés következtében - mindenáron való bedolgozása többnyire csak jelentéktelen, egymással szervesen össze nem függő adatok felsorolásához, esetleg (sajnos sok esetben alaptalan) hipotézisekhez vezet.

„Ha a helytörténész az élet egészét az adatokból nem tudja szemléltetni, fel kell adnia a nagy, rendszeres koncepciót. Nincs semmi szükség arra, hogy megyék, városok egész történetét adjuk, ha ilyen rendszeres ábrázoláshoz nincs kellő anyagunk. A területiség elvének hiánytalan keresztülvitele helyett elég részjelenségek ábrázolása.” Ilyenkor az egy területen, de sokféle tárgykörben végzett kutatás helyett vizsgálatunkat inkább egy kérdésben folytassuk, engedve magunkat a szervesen összefüggő források által vezettetni, s ennek nyomán akár a területi határokat is átlépni. (Ezek ráadásul rendszerint mesterséges, közigazgatási-politikai határok úgyis.)

Ez a fajta vizsgálat teszi lehetővé „a történeti valóság lényegének megragadását.” A feladat az, hogy a helytörténész az adott hely, a vidék történetéből olyan kérdéseket dolgozzon ki, amivel a történettudományi megismerés előbbre jut. (Ez felveti annak szükségességét is, hogy a történész legyen kiváló ismerője az országos történet eredményeinek. „Az általános történet tanítja meg „látni” a helytörténészt, az ad fel problémákat”, sőt még módszertani segítséget is nyújthat a megoldáshoz, hangsúlyozza Váczy Péter.)

„A problémakörre összpontosított vizsgálat” a helytörténeti anyag értékeit maradékta- lanabbul aknázhatja ki, s éppen mert más vidékek anyagával is összehasonlítva, kiegészítve, a kérdés szakembereként járhat el a helytörténész, világosabban ismerheti fel „az egyes vidé465