Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 10. (Kaposvár, 1979)

Szili Ferenc: Cukorrépa-termesztés a Mezőgazdasági Ipar Rt kaposvári cukorgyárának vonzáskörzetében (1914-1929). (Harmadik rész)

zésével lehetett átadni a szeszgyáraknak, az egyezmény megsértése és az illegális átvételek mégis szinte napirenden voltak. A cukorgyáraknak az sem kedvezett, hogy a Cukorgyárosok Országos Egyesülete és az OMGE között a megegyezés 1921-ben csak megkésve jött létre. A megyei gazdasági egyesületek, a megkötött központi egyezményt is túl kívánták licitálni. A Somogy megyei Gazdasági Egyesület pl. olyan igénnyel lépett fel, hogy a cukorgyár mondjon le az 5%-os túlsúly levonásáról.

A szerződtetéseket általában megnehezítette, hogy a répa árára vonatkozó kormányrendeletek minden évben megkésve jelentek meg, a gazdaságok a földeket nem készítettték elő, vagy pedig megkésve végezték el a munkákat, ebből adódtak az elfogadhatatlan terméseredmények.

A kaposvári cukorgyár vezetői a „diplomáciai” és a nyílt csatározásokban megedződve természetesen kihasználták évtizedes összeköttetéseiket is. A MIR gazdasági súlya és politikai befolyása Délkelet-Dunántúlon - különös tekintettel Somogybán - igen jelentős volt. 1923-ban a Nagyatádi-féle földreformot előkészítő Földbirtokrendező Bíróság tagjait is befolyásolták a tekintetben, hogy a földreform az egyes nagybirtok-üzemekben milyen mérvű legyen. Széchenyi A. Pál marcali nagyibirtokos 1923. szeptemberében 120 holdra répatermelési szerződést kötött abban a reménybén, hogy a közeljövőben kiszálló bíróság „ne járjon el túlságosan szigorúan.”26 A fenti eset a törvények és a rendeletek kijátszásának tipikus példája volt. Az 1920-as éveik elején a szerződések szövevényében már nehezen lőhetett eligazodni. Többféle szerződés volt érvényben, - éppen az infláció miatt - „egyiknél cukorban, másiknál legtöbb kedvezményben”27 állapodtak meg. Ezért a stabilizáció után lehetővé és szükségessé is vált éppen a káosz felszámolása érdekében az egységes aranykorona ár bevezetése.

Kladnigg a siker érdekében azt javasolta a központnak, hogy a többi cukorgyárhoz hasónlóan a korai répaszedésért fizessenek prémiumot, ami végül is természetes, mivel a termelő lemond a növekedési többletről. Az igazgatóság a fenti javaslatot azonban elutasította, ugyanis 1926-ban a cukorrépa terület biztosítva volt és így a részvénytársaság nem kívánt újabb engedményt tenni. Természetesen mindez nem jelentette azt, hogy a szerződéskötéseknél már nem voltak nehézségek. Az újságok és az egyesületek részéről történő folytonos izgatást - miként az igazgató írta —, csak személyes érintkezésekkel lehetett ellensúlyozni. „Minden drágább, a répa termelése sóikkal néhezébb, a különböző egyesületek, szövetségek sohasem fejtettek ki olyan működést a cukorgyárak ellen, mint a legutóbbi évbén.”28 Ugyanakkor az uradalmak és a bérletek nagy része elhanyagolt állapotban volt, osaik gyenge répatermést produkálhattak, mindez a cukorgyárak termelési költségeit növelte.

Az 1920-as években Délkelet-Dunántúlon a cukorrépatermelők két legerősebb szervezete, a Baranya megyei és a Somogy megyei Cukorrépatermelők Szövetsége, nyíltan és burkoltan is, de szinte állandó jellegű - sok esetben pedig már ultimátumszerű - követeléseivel nyugtalanította a cukorgyár vezetőit. Az egyezkedések ellenére, sem a kaposvári cukorgyár, sem pedig más cukorgyárak nem érezhették magukat biztonságban, mivel az évenként megújított egyezségek már eleve nem lehettek tartósak és a cukorgyárak részéről biztonságosak sem. A termelők, elsősorban a nagybirtok-üzemek tulajdonosai és bérlői valóban érdekvédelmi szervüknek tekintették az egyes megyékben tevékenykedő megyei cukorrépa-termelő szövetségeket és különösképpen a Cukorrépatermelők Orszá