Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 10. (Kaposvár, 1979)

Kanyar József: Népiskola és középfokú oktatás Dunántúlon - különös tekintettel Somogyra (1849-1867)

tanodák ügyében kiadott - rendeletével szemben is fenntartotta, noha ennek a vasárnapi és ünnepnapokon működő, a „közoktatáspótló intézetnek” a 12. életévet betöltött ifjak számára való hasznáról alaposan meg volt győződve. E nagyobb városokban, s népesebb mezővárosokban létrehozott, s mindenki számára kötelező iskolatípusban, főképp a kézműves inasokra nézve - noha az ismétlőiskolázási kötelezettség időtartamát és felső korhatárát nem jelölték meg benne - alkalmanként 3 órán keresztül tanítottak hit- és erkölcstant egy órában, a másik két órát pedig olvasásra, írásra, a számvetés fő szabályaira, a természetrajzra és a természettanra fordították.19

Az elemi oktatás állapotára idézhetnénk a régióból a gödrei kerületi felügyelőség 1849. május 12-én kelt jelentését Baranya megyéből, a pécsi püspökség egyházmegyéjéből. A 28 rk. elemi tanodában - amelyekből vegyes tannyelvű intézmény volt 15 - a beiratkozott fiúgyermekek száma 1088, a leányoké pedig 852 volt. A fiúk 77,48%-a (843), a leányoknak pedig 70,65%-a járt iskolába (602). Bár az iskolába járás folyamata elég hullámzó volt: az előző évben járt gyermekek számához képest a tanidőszakban 94-el tanult kevesebb, mégis, az iskolába- járás átlagos 74,48°/o-a kedvezőnek mondható a régióban.

A 28 tanítóból 8 volt példás (28,57%), l4 a buzgó (50,00%), 6 pedig középszerű és gyenge tanító (21,42%).

Az iskolaépületek köziül 2 volt jó állapotban, 16 rosszban, tíz iskolának pedig közepes volt az állapota.20

A népoktatás hálózatának a fejlesztését - végül is - sem a feudális állam- szerkezet pénzügyi lehetőségei, sem pedig a tanítóképzést ellátni - még alacsony színvonalon sem tudó normális iskolák - magukra vállalni nem tudták, noha 1828-tól, illetve 1839-től a katolikus és a protestáns egyházak által felállított és működtetett tankóképezdék után, 1840-ben még újabb öt „királyi katholikus” tanítóképző felállítását - köztük a nagykanizsait is - határozta el a kormányzat, mégis a győri tankerület főigazgatójának szinte évenként kellett még ezekután is a főtanodák figyelmét arra felhívni - legutoljára éppen 1848. január 18-án, hogy „a tanulóifjúság évenként a tanítóképző intézetekre és tanítói, ha nem is fényes, de érdemteljes tisztességgel és a közjó előmozdítására legszebb módot és alkalmat nyújtó pályára figyelmeztessék. ”21

Az abszolutizmus korszakában a népoktatás rendszerében is jelentős változások történtek. Növekedett az iskolák száma, az iskolábajárás aránya, erősödött az államigazgatás törődése - főképp a megyei és járási közigazgatási hatóságoké -, rendszeressé vált a jelentéskötelezettség, a folyamatos statisztikai adatszolgáltatás. A politikai községeket az iskola anyagi ügyeinek a kézbentartására szorítva, a járási közigazgatás — igyekezett a földesurak támogatásának a megnyerése érdekében is fáradozni. De az átszervezés utáni tanügyi igazgatás vezetői is - többnyire egyházi személyek — egyre aktívabban vették kézbe a népiskolák ügyének az irányítását. Nem egyszer nagyon keményen fogalmazták meg - a tennivalóik során - a múltból visszamaradt állapotok káros következményeit: a tanítók sok helyütt még mindig meglévő erkölcsi hiányosságait, a lakosság szemléletbeli fogyatékosságát, amellyel — szinte tradicionálisan - vonták el gyermekeiket az iskoláktól.

Hadd idézem Németh Józsefnek, a csurgói kerületi alesperesnek, mint iskolafelügyelőnek: 1855. április 17-én kelt jelentését, amelyben éppen azt nyugtázta, hogy a szolgabírósági erélyes fellépés következtében „e folyó iskolai év kéz-