Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 10. (Kaposvár, 1979)

Illyés Katalin: Földvári Antal somogyi emlékei - Naplórészletek az 1805-1822 közötti esztendőkről

tem meg áll, ’s ezt mondja: Ifjú Uramat szerentséssé akarom tenni, azt kérdem már most még egyszer utollyára, hogy mennyit szánt érte? -tsak mondja meg. Felelém: semmit! No tsak szóljon egy szót, mit Ígér érte? Hogy el füstölhessem tőlünk, ’s tőlle meg szabadulhassunk nevetséges árat - 4 Vftot - szóltam ki. El futott, mintha meg őrült volna, de tsak 10 lépésnyire. Ismét vissza czammog, ’s engem meg támad, hogy nem értek hozzá, hogy gondolok annyit érő gyűrűt, a’ még tsak nem is létezik. El teszi most már zsebibe, ismét ki veszi - itt történt meg a ohangerozás (ti. az arany gyűrűnek értéktelenre való kicserélése). Gondolkozik, ismét gondolkozik, egy ujját a’ homlokára teszi, meg fogja a kezemet, bele szorítja a’ markomba, meg nyílnak ajkai: No Ifjú Uram most én szerentséssé tettem, az Isten áldja meg vele, tsak arra kérem, hogy ki ne bontsa, míg haza nem ér; mert ha nyomába jönnek, a’ 100 páltza bizonyos, a’ faromon el hegedülik, vagy vesszőt futok 600 ember közt. Fizetésre került most már a sor. Az én pénzetském is a’ kalapom béllésibe volt be varva, az úti költségre ki hagyott pénz nem futotta ki a vétel árt, mert tsak 3 ft volt. Kéntelen vagyok vissza adni a’ gyűrűt - mondék - nints több pénzem 3 ftnál. Tudom, hogy a’ többi pénze Uratskámnak el van rejtve, és ki bontogatni bajos volna. Én is voltam deák, éppen ily állapotba voltam, mikor Egerbe vittek, untig elég e’ 3 ft is. Úgy e’ Debreczenbe mennek, ‘nohát szerencsés útat! - e’ szók után el vált.

A’ hozzám intézett szives kérést nem hogy hazáig, de Pestből ki érve egy dűlő föld távolságig se tarthattam meg, hanem ki bontogattam, és nem tudtam sokáig, hogy mi tévő legyek, bosszankodjak e’? vagy nevessek? Ez utóbbira határoztam magam. És Czinkota alatt, mikor a’ szép szó (ti. a menyecske kérdése) hangzott felém, nagyot nevettem. Meg tudván pedig tőlem, hogy nem az a’ gyűrű ez, a’mit a’ kötni való fitogtatott és adott, ők még 'nagyobbat nevettek, ’s öltek vele egész Madarasig.

Czinkotánn be hajtott (ti. a madarasi kocsizó) a’ Vendég-fogadó udvarára; ott meg álván fel kiáltott hozzánk: No Ifjú Uraim ez Czinkota, hol két annyit adnak egy ittzébe (1 budai icce=o.84 1., nagy magyar i—1,27 1. - Sz.),

mint másutt akár hol az Országba. Csak úgy a’ nyeregből be kiált: Korcsmáros, hozzék ki egy ittze bort, de oszt ám Czinkotai ittze legyen! Csak hamar ott termett két üveg borral, mindénikbe bort hozott. Itt van- úgymond - a’ két masszely (ti. 1 icce), azért hoztam két külön üvegbe, hogy az Ifjú Urak is ihassanak. Mi azomba vizet kértünk hármunk részére. Ott termett egy két ittzés kantsóval; ez is u. m. Czinkotai ittze. Fél fertályt se időztünk, a’ bornak dupla árát mi fizettük ki, a’ kotsisunk pedig hamar be vágta. Jó egissiget Kortsmá- ros Uram! Gyiü te Ködmön — e’ volt a’ rudas ló neve - egyet vágott, és suhintott ostorával, és mi a’ helységen kívül voltunk.

Emberünknek széles kedve lett, dalolni kezdett, majd lovait kezdte előttünk ditsérni; igaz hogy jó öt ló is volt. Fel tetszett nekünk a’ túl a’ tiszai táj szó - rúdas, gyeplűs, ostorhegyes, amint emlegette. Illyés miről ismeretünk nem volt. A’ nyergest tudtuk, hogy biztosan az, amelyiken ül; a többiről szégyenlettünk tudakozódni. Éjjel nappal egyformán mentünk, nem sok helyen eresztett ki etetni egész a’ Tiszáig. Ha helységet vagy várost értünk a’ nevit ki kiáltotta, péld. Czegléd, Abony, Szolnok; ezekbe egy kitsit étetett részint hogy mi széllyel nézhessünk, de azért is, hogy a’ kialkudott ittze borát meg ihassa. A’ Tiszán át kelvén egészen otthon érezte magát. Étszakára a’ Fegyverneki pusz