Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 10. (Kaposvár, 1979)
Illyés Katalin: Földvári Antal somogyi emlékei - Naplórészletek az 1805-1822 közötti esztendőkről
egyrészt olyan gondos írasd, áttekinthető hagyatéka, amilyen csak másolás lehet, másrészt pedig az alább közölt sorokban is nyilvánvaló a válogatási, kiemelési szándék. Hasonlóképp kiderül későbbi följegyzéseiből, hogy csak 1851 után vethette papírra emlékeit. A múlt század hetvenes éveitől egyre reszketőbb kézzel rója sorait, utolsó bejegyzését 11878. ápr. 27-én. Naplóírónik szándéka világosan rajzolódik ki előttünk s bizonyos mértékben egyénisége szintén. Ez utóbbival kapcsolatban kiemeljük jó megfigyelői készségét, eleven, közvetlen előadásmódjának hallgatóságot feltételező szelíd humorát, öniróniáját. írói szándéka, érdemei ennél magvasabbak: hitelesen megörökíteni a kort, melyben élt, a környezetet, ahol megfordult, a szélesebb érdeklődésre szánt eseményeket, melyeknek szemtánúja volt. Kisszerű, de nem lenézendő történészi igény ez, mely gazdagabb termést hoz majd sokat idézett László nevű fiának egyháztörténeti munkásságában. 18051k év April i8kán születtem Somogy megyébe Inkén; akkor oda való ref. lelkész Földvári Péter, és Vecsei Mária szüléimtől. Keresztelt, ’s kereszt apám volt a’ szomszéd Iháros-Berényi lutheri lelkész Kiss József, a’ Superintendens (ti. püspök) Kiss János testvére a’kivel anyám szoros és példás jó barátságban élt. Édesdeden emlékszem Inkén el töltött gyermeki éveimre, búzánk borunk mézünk haliunk elég vök; gyümöltsünk annyi hogy a’ kotsis lapáttal hányta ki a disznóknak, szóval Kánaihánba laktunk. 1809. Emlékszem mint 4 éves gyermek, hogy a’ helységünkön Franczia katonák masírozván keresztül közülök a’ sebes utazás és éhség miatt sokan elhaltak. Házunknál egy Ezredes szállásolt, a ki emlékül egy katona fegyverrel ajándékozta meg Atyámat, engem kért nagyon, hogy el visz, és emberré tesz, én hajlandó is lettem volna, de az édes Anyám nem adott. 1813. El szakadtam az Apai háztol 8 éves koromba, el vitt az édes Anyám testvére Vecsei Sámuel nagy bátyám Szentára, a latin nyelvet tőle kezdtem tanulni. Itt ez előtt nem volt iskola, nem volt Templom, egy betsüle- tes Radák István nevű lakos engedte át ingyen az egyik szobáját, melynek egyik felibe mi laktunk, másik felibe pedig a’ gyermekek padjai voltak, mely egyszersmind Isteni tisztelet helyiségül is szolgált. Később egy deszkából készült bódéba jártunk reggelenként isteni tiszteletre, Űr vacsora vételre pedig az egy mérföldnyire eső Csurgóra . . . kelletett át menni. Hogy mily lábon állott ezen iskola nélkül való Helységben a’ világoso- dottság, ’s mily sötétségbe süllyedt alá a’ nép, mutatja az, hogy a’ boszorkányok léteiét tökélletesen hitték, a’ babonázás, rosta vetés, rá olvasás napi renden volt. Egy még a régi pogányoktol fen maradt szertartást is gyakoroltak, nevezetesen, az Ifjak Sz. György étszakáján össze gyűltek egy bizonyos helyre, honnan éjjelbe ki mentek a’ legközelebb eső ’s leg magasabb homok buczka tetejére boszorkány űzésre, ’s ott nagy tüzet rakván, azt előbb keresztül kasul ugrálták, később a’ száraz nyirfa haját meg gyújtogatva bizonyos bű-bájos szók kiabálása közt az ég felé hajgálták, a’ midőn osztán az abból ki folyó szúrok, egyiknek fülire, másiknak órára, arczára vagy kezire fettsenvén többnyire mindnyájan plezúrosan távoztak haza. A’ történteket soká emlegették. 1814. Novemb. iső napjára a’ szomszéd Csurgói Gymnasiumba vittek által, hói ekkor a két unoka testvér Szigetin Péter és István jeles tanárok (a tanár elnevezést csak 1852-től használják - Sz.) nagy hirrel, s’ még nagyobb ha168
