Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 9. (Kaposvár, 1978)
Laczkó András: Rippl-Rónai irodalmi kapcsolatai (különös tekintettel a somogyi sajtóra) 2. közlemény
vasta a lapokat, s jellegzetesen vastag bajusza alól ugyanolyan tömött cigarettafüst gomolygott elő. A festő sokszor tréfálkozott vele egyenesen égnek álló ke- fdhaja miatt, s minthogy nem volt hajlandó művésziesre megnöveszteni, kicsiny, csaknem szűk kalappal örökítette meg. Schöpflin az „ülések” alatt kitűnően megfigyelte, hogy Rippl úgy dolgozik, mintha érzékeivel festene, mindenfajta eszközt mellőzve. E tulajdonság írókra inkább áll, hiszen a szó „elevenebb” anyag, mint a festék, s nem távolodik el annyira a kész alkotás sem. Ez a vonás - emelte ki egyik későbbi írásában - Adyban volt meg a legteljesebben, és ennek is érdeme lehetett abban, hogy oly jól megértették egymást, hogy barátságuk zavartalan és változatlan volt kezdettől végig. „Erezték egymásban nemcsak a tehetség, hanem az embertípus konge- nialitását” - írta, s ugyanakkor hangsúlyozottan szólt arról, hogy mennyire különbözőek voltak: „Ady nem tudott élni, Rippl-Rónai pedig tudott élni. Ady művészete sóvárgó bánkódás és lelkiismeretfurdalás. Rippl-Rónaié a csöndes öröm a világ láttára. Azokat a mély, derült kék egeket, azokat a lángoló piros színeket, azokat a szinte ősemberi tarka színeket, azokat az üde, öntudatlanul szép női arcokat és perverzül szűzies testeiket, melyeket Rippl-Rónai látott és megfestett, Ady sohasem látta, mert ő minden színbe, minden szépségbe belekeverte a lelkében gyötrődő fekete színt. Rippl-Rónai az életben való gyönyörködés művésze. Nem ismerte a tépelődést, a bizonytalanságot, a kételkedést önmagában és művészetében, ő csak annak örült, hogy ki tudta fejezni, amit látott, a maga módján, teljesen úgy, ahogy látta és ahogy reagált rá.”104 Rippl-Rónai művészetében Schöpflin az artisztikum forrását abból eredeztette, hogy a festő érzékeivel, vérével - az ő fogalmazásában - testével alkotott, azt a világot rakta négy keretvonal közé, amit felfogott, tudomásul vett. Képei „életfunkciók és vallomások” arról, hogy egy festő örült annak, amit látott, amit megélt. Ez nyilván azt is jelentette, hogy Rippl-Rónaiban a legközvetlenebb festők egyikét csodálta. Ismeretségükből tudta, hogy teljesen független, minden oldalról befejezett egyéniség volt, nem kötődött senkihez és semmihez. Külön tudta választani magát az egész világtól, bizonyos mértékig még a hozzá legközelebb állóktól is. Lehetett egocentrikus, mert valóban, ténylegesen ego volt. Egyéniségének ez a függetlensége, végül is, a művész szuverenitása volt. Szerepe lehetett ebben némi naivitásnak, ti. a festésnek csak az az egyedüli lehetséges módja, ahogyan ő dolgozik, tudta, de nem értette belül, hogy másképpen is lehet alkotni. „Mert ő olyannak látta - summázta Schöpflin -, azt hitte, olyan is a világ.”105 Magától értetődő - s mégis egyedi, mégis különös - piktúra volt számára Rippl-Rónaié. * * * Babits az elsők között hívta fel az irodalmi közvélemény figyelmét arra, hogy mennyi artisztikum van „egy új költő”, Szabó Lőrinc lírájában. A fiatal poétában erőteljes az érdekőldés a művészi munkák iránt, „amelyek hatalmasan gyönyörködtettek - mondta egyszer -, függetlenül attól, hogy tartalmukhoz mi közöm volt.”106 1923 nyarán - leveleiből tudjuk - Szabó Lőrinc meglehetősen zaklatott lelkiállapotban volt, „kínlódás”-rcl írt egyik pártfogójának. Rossz helyzet ez egy arckép elkészítéséhez, mondhatnék, ha nem ismernénk Rippl-Rónai alkotásmódját, az egyszerre festés gyorsaságát. Ez a költő portréjára - ha lehet - fokozottabban érvényes. Először azért, mert tulajdonképpen nem is a piktor294
