Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 9. (Kaposvár, 1978)
Laczkó András: Rippl-Rónai irodalmi kapcsolatai (különös tekintettel a somogyi sajtóra) 2. közlemény
nek / minden szeretetemmel / Ady Endre.” Ez a beírás 1918. november 9-én történt, Rippl utolsó látogatásainak egyikén, amikor Bányai Zorka is elkísérte a Veres Pálné utcába69 (s ő is kapott egy dedikált kötetet). Ezek a bejegyzések megerősítik, hogy mindketten látták a másikban a kivételes embert. Ezzel, illetve a sorra vett érintkező pontokkal távolról sem állítottam, hogy a festő és Ady, illetve az új irodalmi nemzedék néhány tagjának nézetei és céljai mindenben egyezést mutatnak. A költő köteteiben újra és újra nekilendült a teljességhez vezető útnak, más és más csúcsokat vett birtokába. A múlt elevensége, a jövő megsejtése, saját kora lényegi jegyeinek felismerése s mindaz, ami lírájának értelmét adja, nagy távlatok felnyitását és küzdést mutat. Föl- dessy, Hatvány, Bölöni egyaránt érzékletesen írt arról, mekkora gyötrő szenvedés előzte meg egy-egy kivételes szépségű Ady-mű születését. „Ady egyre írt. Kék karikásán szállt a sok cigaretta füstje. Kiürült a literes üveg. - Ziháló csönd ölelte körül a kis szálló szobát (...) Ady halálgondolatának szárnya suhogott végzetszerűen. - A csend itta a szívem vérét. - A mozdulatlanságtól megbénultam. - Elborult nyúltárnyú sötétre a kis szoba. - Ady már nem írt... - Ült magába rokkanva (...) Feje lekókadt mellére. Keze csüggedten feküdt a teleírt papírlapokon.”70 Ilyesmiket a Rippl-képek keletkezéséről nem jegyezhettek fel. Emlékezéseiben többször visszatért az alkotás folyamatára, s leginkább úgy, hogy az „egyszerre” festést vallotta a legmegfelelőbbnek. Ennek fő vonása, hogy bizonyos felkészülési idő után lehetőleg azonnal készre dolgozik. Erre figyelt fel Móricz Zsigmond is portréja készítésekor: „A keze dolgozik, valahogy alva öntudatlan mélység, soha mióta él, nem fárasztotta ki magát gondolkodással. Mint a csap folyik, folyik belőle az élet vize, míg van benne s aztán megáll. . . csodálatos a kopírozási tehetsége: csak ránéz, s mesél, színek és vonalak, inkább csak színek s párázó mese, néz és nem lát: teremt, néz és nem ront, emel . . .”71 Következett ez abból, hogy témáit — mint megírta - az „intim életből” merítette, családja, rokonsága, ismerősei életét, szokásait figyelte meg, kisvárosi alakokat és típusokat. Jellemző vonásaikat kereste, azt, ami mozdulataikból kitetszik. Ügy is mondhatjuk, hogy az egész helyett az atomizálódó részletek kötötték le érdeklődését. Az élet szeretete jegyében dolgozott, de számára ez végül is jellegzetes formákat, színeket, vonalakat jelentett. Ezzel szemben Ady ember- és életszeretetében szintetizálásra törekedett. Vállalta az új és új küzdelmet, hogy az élmények versbe foglalása minél teljesebben adja vissza a lét rejtelmeire eszmélését. A nagy téma többszöri kör- benjárása, pontosabban a művészi erő határain járó feladattal szembesülés választóvonal Ady és Rippl-Rónai között. Ha nem is annyira „öntudatlan” az alkotási folyamat, amilyennek Móricz látta, de tény, hogy a festő nem „meditált” oly sokat munkáin. Fülep Lajos elemzése e tekintetben találó, ti. úgy vélte, hogy Rippl-Rónai nem valósította meg mindazt, amire gazdag tehetsége, fel- készültsége eljegyezte. Alkotásairól mondja, hogy végül is töredékben maradtak, méghozzá nem az emberfeletti feladatért vívott küzdelem befejezetlensége miatt, hanem önmagára köznapian vigyázó óvatosság okán. „Ebben a különben annyira harmonikus emberben - írja Fülep - diszharmóniát látok a tehetség és az intellektus között, s az utóbbinak rovására írom, ha oly zseniális alkotások után, mint a Maillol-portré vagy egypár nagyobb pannója, nem vette útját ösz- szefoglalóbb föladatok felé, amelyek még nagyobb elmélyedést és erőfeszítést tételeznek föl.”72 285
