Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 9. (Kaposvár, 1978)

Laczkó András: Rippl-Rónai irodalmi kapcsolatai (különös tekintettel a somogyi sajtóra) 2. közlemény

Az „új magyar művészeti törekvések” szempontjából elfogadhatatlannak tartotta a német író álláspontját. Ebből érthető, hogy 1920-ban már alig látott tevékenységében pozitívumot. Irodalmi munkásságáról sommás ítéletet fogalmazott: „Mondásai németre fordított francia vélemények, kritikák, amik nekem sohasem voltak újak, ismeretlenek. Az egész ember nem más, mint egy híg francia lében átitatott német.”

Ellentétük nem személyes jellegű volt. Rippl-Rónai a művészetben olyan terrénumot látott, ahová csak nagy tehetségű és rendkívül finom lelkületű emberek léphetnek, akik életüket teszik fel az artisztikum megértésére.

„ADYT NAGYON SZERETTE RIPPL-RÓNAI”

A fenti mondatot Medgyessy Ferenc fogalmazta Rippl-Rónai halálának harmincadik évfordulóján. Hozzátéve még, hogy kertjében ülve a festő gyakran olvastatott fel a poéta verseiből, esetenként pedig maga olvasott fel. Nem sokkal Rippl elhunyta után a piktorral történt találkozását így elevenítette fel egy hírlapíró: „Ott áll előttem, ahogy utoljára láttam, kissé meggörnyedve, botjára támaszkodva, de szellemében frissen, ahogy Adyról beszél, és szemében a régi harcok tüze és villáma gyűl ki.”37 Ezek az adalékok nemcsak a művek, gondolatok, eszmék kölcsönös cseréje szempontjából érdekesek, hanem annak dokumentumaiként is, hogy a századforduló utáni magyar művészet két kiemelkedő, összegző, iránytadó egyénisége kit látott a másikban. A festő Adyban „nagyobb embert, mint bárki korunkban”, a költő Rippl-Rónaiban „a legnagyobb, vagy majdnem a legnagyobb”-at. Ady - egyik értője szavaival - „igazi bálványa” volt a nemzetnek, aki megdöbbentő közvetlenséggel és nagy lírikusi erővel, emelkedett egyszerűséggel rázta fel aléltságából. Összefogta és kifejezte mindazt, ami az újat áhítóknak fájt. Az akkori élet hű dokumentálásra törekedett a festő is. Ekként művészi céljaik megvalósulásában van párhuzamosság, sőt azonosság.

Kortársai - amint ennek Hatvány Lajos hangot adott - többször úgy beszéltek Adyról, mint aki élhetetlen, „valóságos slemil”.38 Tragikus sorsúnak látták; értői, ki sokszor akart hivatásától menekülni, de végül is nem volt más választása, mint alávetni magát a „neki is diktáló nagy natúra” parancsának. Olyan poétaként fogadták el, akinek joga, előjoga van sírásra, dühre, szeretetre. Emiatt sohasem lehetett elégedett önmagával. Egyik levelében panaszkodott: „Ha teljesen az idegállapotomé vagyok, tán nem írok okvetlenül jobb verseket, de szebben élek.”39 A festőről írt egyik cikkében érezhető a nosztalgia Rippl életmódja iránt. Ez nyilván a sors és életvitel különbözőségét jelenti, de egyúttal azt is, hogy a költőben állandósult a vágy a szebb életre. Ekként jelentkezhetett a különbözőség összetartó kapocsként barátságukban. Rippl-Rónai, ha életéről kérdezték, legtöbbször annak rendezettségéről beszélt, nem rejtve el természetszerűleg az ehhez vezető út szenvedéseit sem: „Az én művészi életem egy nyitott könyv. Hosszú időn át magamra voltam hagyva, de meg is szenvedtem érte. Ma azonban nincs panaszom, rendben van a szénám. Jókedvvel dolgozom, serkent a munkára minden, ami itthon szép és művészi.”40

Festette a képeket, Ady írta a verseket. Mindkettőjük művei közül harsog a vita: ezek nem versek, ezek nem képek. A viták két végpontja: az újra törők szakítanak a hagyományokkal, illetve folytatják azokat. A szembenállók

275