Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 9. (Kaposvár, 1978)

Kanyar József: A dél-balatoni fürdőkultúra kialakulásának történeti korszakai

rányban pedig egy tanítósak), mint a dél-nyugati part mentén (Berényben, Keresztáron, Balatonújlakon és Ordacsehiben), ennélfogva általuk - nyilván az árutermeléssel és a piacra-járással együtt - a táji lakosság iskolázottságának a mértéke, műveltségének a szintje is magasabb volt.

Milyennek látta a korabeli utazó a XVIII. században a Tavat, amelyet a század végén a művek és jeles litterátor, jogász és földmérő: Pálóczi-Horváth Adám „Magyar tengernek” nevezett el. Clements Simon 1715-ben még Keszthelyen is csak 200-300 tapasztott és szalmával födött viskót, s köztük csupán csak két kőből rakott épületet talált, a templomot és a kastélyt. Flachot lyoni gyáros és kereskedő pedig 1740-ben tekintette meg a Balatont, amely - mint írta - „bővelkedik halakban és a hűvös szelek miatt a tengernél is veszedelmesebb a halászatra nézve.”

Az első katonai felvétel (1782-1785) országleírásaiban (Landesbeschreibungen) a déli part településeiről többhelyütt - helységenként haladva és pontokra tagoltan - olvashattuk, hogy „a Tó vize éveken keresztül tárolható a pincékben és iható” (Balatonkeresztúr, Fonyód, Balatonúj lak). A déli parton megközelíthetetlen mocsarakkal (Balatonkeresztúr, Fonyód, Balatonboglár), nagytörzsű mocsári tölgyerdőkkel (Balatonújlakon) és magas hársfákkal (Fonyód) találta szembe magát az utazó. A Tó melletti rétek általában vizesek voltak (Ba- latonszemes és Rád), száraz időszakban azonban jó szénát termettek. Lellénél 1000 lépésig is be lehetett menni a 3—4 lábnál nem mélyebb sekélyvízű tóba, Bogláron pedig a hegytetőn még ekkor megvoltak a hajdani töröksánc romjai.

A Balaton a reformkorban

Köztudatunkba a reformkor emelte a Balatont. Írek és művelt gazdák fogták kezükbe a tollat, s a keszthelyi Helikon fénye egyre jobban kezdte körülfogni a „százszoros Édent”, amelynek niklai magányából Berzsenyi is egyik népszerűsítőjévé vált. („Jer, nézd a Balatont. . .”). E kor fedezte fel a Tó esztétikumát is, gazdagságát, gyógyító erejét, kettős arculatát. Ekkor került az ország köztudatába e haragjában és viharos állapotában tengernek mutatkozó mosolyában és nyugalmában pedig kéken csillámló Tó. Oláh János már a Tudományos Gyűjtemény 1834. évfolyamának Balatonmelléki tudósításaiban a Tó „Csudálatos” szépségeit fedezte fel, amelybe „égiháború alkalmával igen szép nézni d belé hulló villámokat”. Oláh még úgy hitte, hogy „folyó electron” okozza a Tó szélnélküli mozgását, amelynek partjaira vulkáni produktumként „finom vaspor”, ahogy ő nevezte: „Balatonpor” rakódott le.

A Tó magas vízállása, s főképp a partmenti földesurak birtoknövelési kísérletei okozták még 1820 táján is, hogy mind nagyobb teret hódított magának a Balaton lecsapolásának a gondolata a jeles geodéták és vízimérnökök soraiban a Tisza szabályozás tendenciájához hasonlóan. Krieger Sámuel és Beszédes József tervei - Vörös László somogyi, Páka Antal zalai és Halász Ignác veszprémi földmérők közreműködésével - a vízszint alászállításával 92905 holdat szándékoztak lecsapolni és termővé tenni 5281,51 Ft-ért, amelynek összegéből egy hold kiszárítása - kiszámíthatóan - 5 forint 41 krajcárjába került volna az érdekelt partmenti birtokosoknak és vármegyéknek. Szerencsére e tervek nem valósultak meg, még kevésbé a Tó teljes lecsapolásának abszurd gondolata, hi144