Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 8. (Kaposvár, 1977)

Péterffy Ida: Pálóczi Horváth Ádám, a somogyi banderista Budán (1790)

Horváth Ádámot, 1791 elején Bécsben jártakor a somogyi banderisták díszes ruhájában festette le Bikfalvi Kóréh Zsigmond, erdélyi származású portréfestő, ki ekkoriban a bécsi akadémián tanulta mesterségét. Az eredeti festményt nem ismerjük, csak az ennek nyomán készült rézmetszetes képet, amelynek barokkosán zsúfolt, díszes keretét maga Kazinczy tervezte és rajzolta meg a rézmetsző számára útmutatásul. Ezt az egyébként érdekes, Horváth munkásságáról sokat elmondó keretet most elhagytuk, hogy zavartalanabbul nézhessük magát az arcmást. Ha az öltözetet összehasonlítjuk a somogyi lovaséval, könnyű felismerni, hogy mindkettő ugyanazt az „apró fekete bárány bőrrel" keskenyen szegélyezett világoszöld mentét s alatta a „király szin veres dolmánt" viseli, sok arany paszománttal, gombbal. A ruha színeit persze magunknak kell elképzelni, éppúgy, mint a „csombókba" kötött göndör haj és a „szálas" 'bajusz feketeségét, a sötét szemöldök alatt az ábrándosnézésű szem kékjét.

31 A portré 'nyújtotta látványt egészítsük ki Kazinczy jellemzésével, melyet röviddel a Szántódon, 1789. okt. 31-én történt első találkozásuk után rögzített: „Férfiúi érettség, elevenség, pajkosság, tréfa, tüz, a legkedvesebb szelídséggel összveszőve az, ami őt a néző előtt kedvessé teszi-" Az élesszemű portréfestő valami bujkáló szomorúságot is észrevett tekintetében. Ennek okát Horváth maga így magyarázza: „melly nyomorult vagyok; s' melly nyomorult minden a' ki ollyan érzékeny, hogy nagyon hamar érez minden indulatot." Kazinczynak, a rajongásig szeretett barátnak panaszkodik így, röviddel annak Szántódról—Füredről való távozása után. A hangulatokra, érzelmekre, indulatokra való ilyen fogékonysága költői lélekre és érzékeny idegzetre vall. Kazinczy erre is céloz jellemzésekor: „Horváth „középszerű magasságú, igen nemes képzetű, de amelyet szokatlan különsségéivel defiguríroz." Horváthnak más, - kétségtelenül hiteles - arcmását nem ismerjük. Igy maradt fenn az utókor számára 30 évesen, örökifjan. Telve ábrándokkal, reményekkel, szép-nagy tervekkel. Ekkor még egy Széchenyi Ferenc pártfogoltja, Kazinczy barátja, ki sokat vár tőle, s iránta tanúsított érzelmei még töretlenek: „Szíves elgyengüléssel váltam el karjai közül, s áldottam azt a boldog órát, amely őtet nekem, s engem neki szült." Erre az „igen nemes képezetü" ifjúra még nem vet árnyékot élete második felének sok gondja-baja. Illik rá korunk egyik történészének megállapítása: „e bámulatos sokoldalúság, változatos érdeklődés, fáradhatatlan alkotni akarás: kora irodalmának és társadalmának ez az állandó dokumentálása, egyéniségét a reformkor előtörténetére vonatkozó irodalom-, társadalom- és művelődéstörténeti kutatások egyik legérdekesebb és legtanulságosabb tárgyává teszi"'

si A kép őrzi annak emlékét is, hogy 1790-ben Pálóczi Horváth Ádám ott volt Somogy megye fiataljainak színe-java között Budán, s nemcsak aranyos ruhájával, hanem szellemének, kedélyének sziporkázásával is fényeskedett.