Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 5. (Kaposvár, 1974)

Tóth Tibor: A mernyei uradalom gazdálkodása a jobbágyfelszabadítás előtt

zárkózott. A dörgicsei „csíny" után kilenc évvel az allodizálás sajátos módja játszódott le Attalán. Az uradalom itt is birtokcserét kezdeményezett, majd a jobbágyok szántó, rét és legelő járandóságának a felét a Kapós berkében mérette ki. A legelők másik felét pedig a dézsmás szőlők területével pótolták, mondván, e szőlők nem promontoriális jellegűek, hanem a telki alkatrészek beültetésével keletkeztek. Az érdekes csak az volt, hogy ennek a szőlőnek az ültetésére, 1812-ben éppen az uradalom beszélte rá az attalai jobbágyokat.

1

'

2 A földrablások folyamatának egyik legfontosabb, szinte precedenst teremtő állomása az 1834-es szentmiklósi birtokcsere volt, amelynek lebonyolítása mintegy 2000 holdnyi kétharmadrészben művelhetetlen terület helyett 2066,37 hold jól rendben tartott, részben tagosított majorhoz jutatta az uradalmat. Az eljárást azután újabb cserék, majd 1836 után az elkülönözési lehetőségek fölhasználásával már tényleges földfoglalások is követték. A 40-es években így sikerült elperelni a dörgicsei és az akali jobbágyoktól 623 7/8 hold irtást, illetve, a községek jelentős részében kikényszerített egyezségekkel a megyei 10 holdas átlagos telkenkénti legelőilletőségnél kisebb mértékű legelő átadásával a közös használat okozta sok-sok viszálytól megszabadulni.

1

'

3 A kisajátítás „művének" teljes befejezésére csak a következő, az 1848-at követő korban került sor. A telkenkívüli földek elvonása és általában a jobbágyi földhasználat korlátozása mellett a házikezelés és a földesúri üzem megszervezése változásokat hozott a szolgáltatások rendszerében is. Az 1809 előtti, szinte korlátlan jobbágyi földhasználat a földesúri járadékok felületes kezeléséből eredően, helyenként objektíve is csak csökkent mértékű terheket jelentett. 1810-ben pl. jellemző módon a mernyei bíró úgy akarta megszüntetni a mezővárosban uralkodó sok viszályt, hogy kérte a határ felmérését, mert voltak, akik a határban már emberemlékezet óta használtak földeket mindenféle dézsma fizetése nélkül.

174 Az ilyen, vagy az ehhez hasonló viszonyok felszámolásához vezetett, hogy az uradalom a házikezelés elindulását követően, szinte azonnal igyekezett az adóztató tevékenységét kiterjeszteni. Kíméletlenül felkutatták azokat a forrásokat, amelyekkel a bérleti kezelés korábban nem számolt. 1829-ben az egyik dobszai jobbágy rétjének egy darabját azért cserélték el, hogy az itt termelt gyékény ezután az uradalom hasznára legyen. Korábban a volt birtokos ezt évről évre a baranyai gyékénycsinálóknak adta el. Elfeledettnek hitt adósságokat derítettek ki és fizettettek meg kamatostól. A nagydobszai jobbágyok pár forintos, 1802-ből való füstpénz tartozását 1832-ben hajtották végre. 1812-ben az uradalom általában hozzájárult ahhoz, hogy ahol dézsmás kender föld nincs, ott a jobbágyok sem kendert, sem fonást, sem készpénzt ne fizessenek. 1822-ben viszont egy öszszegben követelték az elmaradt fonás pénzértékét befizetni.

175 Az adóztató tevékenység kiterjesztése mellett a földesúri járadékok mértékében is bizonyos módosulások következtek be. A vonatkozó jobbágypanaszok alapján jól megállapítható, hogy ez a növekedés elsősorban a munkajáradékokat érintette, a jól körülhatárolt és már a jogszabályokon túl hosszú gyakorlat által is kialakított úrbéres, tehát a telekhez kötődő termény- és pénzjáradékok mértéke már kevésbé változott. A pénzjáradékok növelésére főképpen csak ott nyílott mód, ahol a jobbágy-földesúri viszonyt nem urbárium, hanem ezt pótló szerződés