Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 5. (Kaposvár, 1974)

Tóth Tibor: A mernyei uradalom gazdálkodása a jobbágyfelszabadítás előtt

tartott többi disznó változatlanul a legelőket, a makkosokat járta, 1821-től kezdve pedig különösen Dobszáról - telelőre - Szlavóniába hajtották őket.

119 Az elmondottakból nyilván várható, hogy ezt az érdektelenséget a sertésállomány alakulása is tükrözte. Mint láttuk 1817-ben még 1109 db sertés volt az uradalomban, 1832-ben már csak 652 db 1835-ben 385 db - ekkor a konvenciósok 485 db-ot tartottak - 1843-ban pedig 378 db-ot. A 30-as évek nagy csökkenése a gyakori járványok mellett egyértelműen a juhászat kiterjedésével függött össze. Ahol ugyanis nem volt legelő, ott a legelők kímélése érdekében a sertés nyájaktól könyörtelenül megszabadultak. 1837-től már csak Dobszán tartottak sertést, az uradalomnak abban a kerületében, ahol a juhászattal ürühízlaláson kívül sohasem foglalkoztak. Az uradalom a sertésállományt két formában hasznosította, az őszi malacokat felfüstölve a pécsi vásárra hordták, ezen kívül foglalkoztak hizlalással is. 1828-ban Dobszáról 73 db hízót adtak el, páronként 49 forintért, 1831-ben 42 db 2 éves hízót páronként már 50-60 forintért.

120 Mindezek ellenére a sertéstartás kialakulása és különösen a fejlődése korszakunkban egyértelműen elakadt, tenyésztésének kiszélesedésére majd csak a XX. század első időszakában került sor. A fentiekben áttekintettük az uradalom 1848 előtti állattartását.

121 A majorsági gazdálkodás útján való viszonylag késői elindulás, amely sürgette és egyszersmind lehetővé is tette a legjövedelmezőbb üzemágak felé való fordulást, az uradalom állattartását szinte monokultúrássá tette. E vonatkozásban a tulajdonosok a lehetőségek közül kétségkívül mindet megragadták. Az a következetes törődés, amellyel a juhászatból származó jövedelmeknek - mondjuk úgy -, a genetikai és a tartástechnológiai feltételeit biztosítani igyekeztek, mint láttuk, eredményesnek mutatkoztak, és a juhászat a szántóföldi termelés mellett, azzal egyidejűleg képes volt a gazdaságfejlesztés és vezetés második, ám egyenrangú támasztékának a szerepét betölteni. SZŐLÉSZET, BORÁSZAT 1809-ben, amikor a piaristák a korábbi bérlőktől átvették az uradalom kezelését, majorsági szőlő, az őszödit és a várongit nem számítva az uradalom kezébe nem került. Homokon és a dörgicsei agyagliki dűlőben ugyan voltak még szőlők, ezeket azonban a bérlők még az utolsó kusztostól zálogjogon megszerezték, tehát ezek az 1820-ban, illetve 1822-ben összesen 19400 forint lefizetésével visszaváltott szőlők kezdetben nem képezték az uradalom jövedelmező részét.

122 A piarista birtoklás első évtizedének négy szőlőtelepítésétől függetlenül is a szőlészet a reformkorszakban elsősorban paraszti üzemág maradt. Az 1836-os tervezet szerint 1100 Q-öles területre szánt 92 napi munka, ami ráadásul még túlzottnak sem mondható, kétségessé tette egyenlőre a majorsági művelés célszerűségét. Éppen ezért döntöttek úgy már 1812-ben, hogy a jobbágyoknak engedik át az újonan telepített szőlők egyrészét és a szőlőlábak egészét, a fennmaradó majorsági területek megművelését a jobb szőlősgazdák szakértelmét felhasználva elsősorban e forrásból, másodsorban pedig a robotból biztosítják.

123 Az 1809-1834 közötti 26 év átlagában az uradalmi bérkészletnek több mint a 80%-a származott dézsmából. A fél-háromnegyed századdal később mél-