Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 4. (Kaposvár, 1973)
Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XV. század derekán
mint ahogy mindig akadtak olyanok, akik lefogták a gyújtogatásra, a hódoltság tönkretételére felemelt kezet. A törököket azonban senki sem akadályozhatta meg abban, hogy a másik oldalon, a „felégetett földek" taktikáját alkalmazzák. A kereskedőket, ,,ha már úgy is arra járnak" felkiáltással, felhasználták a rabkereskedelem lebonyolítására is. 1 ' 0 Persze, mint a hírszolgálatot, ezt sem saját jószántukból, nem is a várható nyereség reményében vállalták, hanem kényszerből, hiszen ez is azok közé a szolgálatok közé tartozott, amellyel a török és magyar hatalmasságok számukra nap mint nap oly elengedhetetlen „jóindulatát" elnyerhették. Rendszerint ők voltak azok, akik akarva-akaratlan „kezességet" vállaltak a váltságdíj összeszedése céljából időlegesen elbocsátott török, vagy magyar rabért, szavatoltak, hogy azok a megállapított időpontban a kialkudott öszszeget valóban behozzák. így „kezeskedtek" pl. 1559-ben a kálmáncsehi bíró és esküdtek Mehmet pécsi bég parancsára Kurt agáért és Nádasdy más török rabjaiért mintegy 2000 forintnyi összegig. 180 A „kezességvállalás" nem egy hódoltsági kereskedő működésének utolsó napját jelentette. A mezővárosi kereskedő ugyanis, akinek élete egyébként is sokszor forgott veszélyben, semmiféle hatalommal nem rendelkezett a továbbiakban azok felett, akiket, mondjuk, a nádor, vagy a pécsi bég parancsára kezességén „kivett". így aztán ki voltak szolgáltatva azoknak is, akiket kiszabadítottak, és azoknak is, akiktől kiszabadították az illetőket. Amiben reménykedhetett egy ilyen „kezességet" vállaló, mindössze annyi, hogy a rabváltságrendszcr túlzottan elterjedt, mindkét fél által túlzottan nagy mértékben gyakorolt és elismert volt, semmint az időlegesen elbocsátott rab egyszerűen megtagadhatta volna a váltságdíj megfizetését. Eleget késedelmeskedhetett azonban ahhoz, hogy kényszerű jótállóját a legnagyobb bajba sodorja. Ha időközben meghalt, azt is a kezesek pénze bánta. És még egy szempont: A rab urának csak az volt fontos, hogy a váltságdíjat valaki neki megfizesse, lényegesen kevésbé érdekelte, hogy az a rab, vagy kezese volt. Az állandó harcoktól háborgatott vidéken, bizonytalan körülmények között ennyi terhet kellett viselnie egy-egy magyar településnek, természetesen a mindkét részre fizetett súlyos adók és az „önként" adott ugyancsak tetemes ajándékok felett. Nem csodálhatjuk, hogy a sokfelől zúduló csapást, a rengeteg megpróbáltatást nem bírta meg a Dél-Dunántúl mezővárosainak nagyobb része. Még kevésbé feltűnő, hogy elbukott maga Kálmáncsehi is, hiszen gazdagságát nem valamely szívósabb termelési ágra, hanem a kereskedelmi kapcsolatok finom és érzékeny szövevényére építette. Az adott helyen és az adott körülmények között a Kálmáncsehihez hasonló típusú mezővárosok nem számolhattak fényes jövővel. Egész gazdaságuk struktúráját át kellett volna építeniük más, a háborús csapásokat jobban átvészelő ágazatra. Ráckevi képes volt erre a váltásra, a XVI-XVII. század fordulóján már jórészt marhatenyésztésből él a város, 181 Kálmáncsehi úgy tűnik, nem. Süllyedéséhez a fenti terhek csak hozzájárultak, alapvető okként azonban nem ezeket, hanem egy jórészt ezek által is befolyásolt gazdasági tényezőt jelölhetjük meg: A dél-dunántúli utak abban a periódusban, amikor azokat megismerni módunkban áll, már elnéptelenedőben voltak, korábbi fontosságuk Velence és a feléje vezető út ellátásában egyre messzebb és messzebb tűnt minden évvel. Ez azonban már a következő fejezet témájához tartozik.
