Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 4. (Kaposvár, 1973)

Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XV. század derekán

kiterjedő együttműködés során a tőkeerős, expanzív pettaui kereskedőcégek függésbe vonták lényegcsen szerényebb lehetőségekkel rendelkező dél-dunántúli partnereiket. E kapcsolatok magyarázhatják a kálmáncsehiek által mozgósított tőke eredetét is. Az előbbiek adták a pénzt, és mint fővállalkozók nyilván megszerezték a haszon jelentősebb részét is. A hódoltsági tőzsér vállalta a munka veszélyesebb felét, a megszállt területek piacának megszervezését. Ez az együttműködési forma egyébként egészében megfelel a máshonnan ismertnek: a királyi Magyarország kalmára és az idegen kereskedő csak nagy ritkán merészkedett a bizonytalan közbiztonságú, számára áttekinthetetlenül bonyolult szokásrendszer szerint élő hódoltságba. Ehelyett a két országrész találkozásánál kifejlődött vásárhelyeken, sokszor egyenesen saját lakóhelyen várta, hogy a hódoltság kereskedői az árut kiszállítsák számára. A hódolt mezővárosok kereskedőinek viszont, ha a számukra oly létfontosságú kereskedelmi forgalmat fenntartani akarták,

153 vállalniuk kellett minden veszélyt, minden kockázatot, hiszen szakértelmükön kívül csak a vállalkozási kedvvel és bátorsággal járulhattak hozzá az üzlet sikeréhez. Kálmáncsehi tőzséreinek, kalmárainak igazi szerepét is csak mindezek figyelembe vételével ítélhetjük meg hitelesen. Nem a külkereskedelmi forgalom monopolistái ők, mint az a szigeti vámjegyzékekből és szórványadatokból egyaránt gondolhatnánk, hanem aféle középszinten elhelyezkedő szervezői-lebonyolítói, rendkívül hasznos munkásai. Hasznuk is eszerint alakult. Megfeszített munkájukból nem sarjadtak hatalmas vagyonok, de a kereskedelem az adott körülmények között viszonylagos jólétet biztosított számukra. Ez a viszonylagosan magas színvonal mutatkozik abban is, hogy Kálmáncsehi lényegesen magasabb adót fizetett magyar földesurainak, mint a Dél-Dunántúl nálánál lényegesen nagyobb lélekszámú és szintén nem lebecsülhető potenciális lehetőségekkel rendelkező, más mezővárosai. A törökök 1554-ben 117 dzsizjefizetésre kötelezhető lakosát írták össze,

160 amelyből 1500—2000 lakosúnál nagyobb helységre nem következtethetünk."'

1 E népességszámmal messze elmaradt pl. Tolnától, amelynek lakossága ekkortájt mintegy 5000 főre tehető."'

2 Ennek ellenére mégis 100 forinttal nagyobb összeget (600 forintot) fizetett magyar földesurának,"'

1 Báthori Andrásnak, mint Tolna ugyanazon időben Sziget várához (500 forint).

1,1 ' Hatalmas összeg ez önmagában is, hát még, ha meggondoljuk, hogy ez terheiknek csak egyik, valószínűleg kisebbik része lehetett."" * Kálmáncsehi legjelentősebb kereskedőinek a magyar külkereskedelem szervezetében elfoglalt helyét az előbbiekben közepes szintként jellemeztük. Messze elmaradtak ugyan egy-egy pettaui nagykereskedő mögött, aki egy-egy évben esetleg több szarvasmarhát vitt ki a Dél-Dunántúlról, mint amennyit ők számára együttcsen gyűjteni tudtak, saját területükön azonban maguk is a számukra dolgozó, nekik felvásárló kisebb kereskedők légióját foglalkoztatták. (Természetesen a kálmáncsehi kereskedők-polgárok közül sem mindenki tartozott ebbe a kategóriába. A fentebb mondottak jórészt a mezőváros gazdasági profilját elsődlegesen meghatározó kereskedőrétegre vonatkoznak, a többség nyilván nem érte el ezt a szintet. Ezek esetleg maguk is módosabb polgártársaik keze alá dolgoztak.)