Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 4. (Kaposvár, 1973)

Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XV. század derekán

tettek ugyan egymás között más kereskedők tanúskodása mellett, de ez nem jelenti egyszersmind azt is, hogy ugyanakkor véglegesen rendezték is egymással szemben fennálló tartozásaikat.

145 Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a fenti összeget valamikor és valamilyen módon, ha akár csak részletekben is, mégis törleszteni kellett, és ioooo-es nagyságrendű üzletet nem lehetett néhány ezer forint készpénz vagy annak megfelelő árutartalék nélkül vállalni. Ilyen nagyságú készlettel azonban hódoltsági kereskedő alighanem csak a legritkább esetben rendelkezett. Analógiák sora figyelmeztethet óvatosságra. Ha a hódoltság kereskedelmi szervezetének mélyrétegeibe pillantunk, még a legnagyobbnak látszó vagy az önmagukban ténylegesen is nagyon jelentős hódoltsági kereskedőknél is mindig felfedezhetjük az idegen vagy a hódoltságon kívüli magyar tőke érdekeltségét. Az előbbire a Szabó Máté-féle debreceni kereskedő társaság esete a legjobb példa. Kifosztása után azonnal jelentkeznek követeléseikkel az addig ismeretlenségbe burkolódzott gyulai, nándorfehérvári stb. török hitelezők.

1

''

0 Az utóbbi lehetőségre a szintén debreceni Tar Istváné hozható fel, aki a Nagyszombatban élő Thököly Sebestyénnek, ,,a tőzsérek fejedelmének" hódoltsági faktora volt.

1

'" Ugyanennek a hitelen alapuló kapcsolatrendszernek változatát ismerhetjük fel azon esetekben is, amikor egyes hódoltsági kereskedők szinte egész tevékenységükkel egy-egy felvidéki vagy nyugat-magyarországi nagykereskedőhöz csatlakoznak.

1

'"* A fentiekben már idéztünk néhány adatot, amelyek arról tanúskodnak, hogy a kálmáncsehiek kisebb kölcsönöket vettek fel a környékbeli végvárak tisztségviselőitől. Analógiák alapján nyilvánvaló, hogy a hitelezők között kell keresnünk azokat a török, zsidó, balkáni és ragusai olasz kereskedőket is, akik a hódoltság igazi tőkeereje felett rendelkeztek. Rendkívül zavarólag hat viszont, hogy forrásaink teljességgel hallgatnak az azon városok polgárai által nyújtott hitelekről, amelyeknek dél-dunántúli érdekeltségét egyébként adatok tömege bizonyítja; és ezek a „laibachi út" mentén fekvő városok, mindenek előtt Pettau. Mivel nagyrészt e kérdés eldöntésétől függ a dél-dunántúli kereskedőtőke lehetőségeinek megítélése is, itt nem érhetjük be pusztán e hiány jelzésével. Lássuk tehát, hogy szórványos adataink alapján milyen képet alkothatunk Pettau (és más a „laibachi út" mentén elhelyezkedő városok) és a dél-dunántúliak kapcsolatairól. Az eldöntendő kérdések közül is a legfontosabb, hogy a déldunántúli kereskedők - akikről tudjuk, hogy Szigetig maguk hajtották az Alföldön felvásárolt marhákat és maguk szállították e térségbe a viszontárukat (importcikkeket) is -, egészen a fogyasztóterületekig, azaz főleg Pettauig eljutottak-e csordáikkal, vagy pedig az idegen kereskedők már itt, a Dél-Dunántúlon átvették tőlük azokat. Amennyiben ez utóbbi megoldás bizonyul helyesnek, hol történt az áruk kicserélése. Az 155960-as jegyzék szerint ekkor Szigeten csak a dél-dunántúli mezővárosok és falvak tőzsérei fizettek marhavámot. Magában Sziget városában nem alakult idegen kolónia,

1)0 bár kétségtelen, hogy egyes pettaui kereskedők egészen Szigetig felhatoltak áruikkal vagy áruért. Erre bizonyíték egy 1565-ös adat, amely szerint „Johannes Bereczk [bátai lakos] attulerat Ludovico Maráz mercatori Pethoviensi Italo tapetum unum in valore flor. 50, qui cum non esset tunc in Zigeth, Marcus Horváth hoc resciens tapetum aeeepit, cuius pretium in hodiernum diem non est solutum."

ldl A pettaui tehát Bereczk megérkezésekor nem volt Szigeten, máskor azonban fel szokott ott tűnni. Viszonylag sok jel mutat viszont