Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 3. (Kaposvár, 1972)
Maksay Ferenc: Benedekrendi gazdálkodás Tihanyban a XIII-XIV. századi struktúraváltozás idején
E2zel a korai bencés gazdálkodástípussal mutatnak sok hasonlóságot a ciszterci rend kezdeti gazdaságvezetési módszerei is, azzal a különbséggel, hogy az ő földeiken eleinte nem is volt más lakott hely a saját kezelésű majorokon (grangiákon) kívül, ott viszont szolgák mellett „munkástestvérek” és rendtagok is dolgoztak.2 Az alapítást követő másfél évszázad alatt a tihanyi apátság népeinek helyzete differenciálódott. 121i-re:! nagy többségük kiszabadult a legalávetettebb szolgák (servi) rendjéből. Foglalkozásukat ill. helyzetüket változatos elnevezések határozták meg, amelyekből már kötelezettségeik mértéke és minősége is következett, ha az utóbbiakat nem foglalták külön írásba. A korábbinál függetlenebb helyzetüknek megfelelően sokan a maguk számára is műveltek már valamelyes földet; ahogyan a kiváltságlevél néhány csoportjukkal kapcsolatban megjegyzi, földközösségben, s többnyire, úgy látszik, egyházi földesurukkal is közös szántóföldeken (cum quibus villanis preter metatas terras communiter ecclesia colit terras)/1 Egyidejűleg pedig megjelent már a termékbeszolgáltatás kötelezettsége is, kétségkívül az önállósított gazdaságok termésfölöslegét biztosítva az úr számára.5 A szolgáló népek számbavétele most érthető módon falvakhoz (és pódiumokhoz) kötötten történt, hiszen a települések végleges megszilárdulásának folyamata akkorra éppúgy lezárult már, mint ahogyan a feltörésre kerülő szántóföldek körzete is összébbszűkült.6 Az apátsági birtokok határainak pontos körülírása, szántóterületei nagyságának megjelölése mellett sehol sem került sor az egyes családoknak (mansioknak) járó földterület szabályozására, ezt legfeljebb a földközösségek határozhatták meg, a rendelkezésükre álló föld nagysága alapján. Az apátsági népek földhasználatának kezdeti szabályozatlanságából és a kor anyagi kultúrájának általános színvonalából talán nem minden alap nélkül következtetünk a lakóterületek rendezetlenségére, a helyüket bizonyára még gyakran változtató családi hajlékok, mansiok szabálytalan elhelyezkedésére. Hasonló képet mutat a szomszédos benedekrendi apátságok népeinek közel egykorú helyzete is. Az 1237 körül kelt Albeus-féle összeírás' a pannonhalmi apátság változatos kondíciójú népeinek prédiumonkénti ill. falvankénti írásba foglalása után nem egy helyen meghatározza a faluközösség által használható föld nagyságát, kétségkívül a közösségre bízva annak belső elosztását. Nincs szó mansiok tartozékairól (csupán földközösségi birtoklásról) a bakonybéli apátság Szent László korára datált hamis összeírásának 13. század első feléig készült részeiben sem.8 A „régi típusú” bencés gazdálkodás itt kirajzolódó képére a saját kezelésű földek viszonylag nagy kiterjedését tekintjük jellemzőnek; megművelésük az igen változatos jogállású, de az apátságtól mindenképp erősen függő népek feladata volt; az utóbbiak nem egy helységben saját maguk számára is hasznosíthattak már földeket, az apátság azonban csupán a neki járó szolgáltatásokat (és szolgálatokat) tartotta számon családonként, a családoknak járó földterület nagyságát sehol sem; az utóbbit csupán globálisan, településenként határozta meg. A következő század első évtizedeire alapvetően megváltozott a helyzet. 1322-ban az apát, gamási jobbágyai kérésére, megengedte nekik, hogy a jövőben csupán évi 50 dénáros cenzust és háromszori ajándékot adjanak uruknak, „prout ceteri iobagiones sui liberi in aliis possessionibus commorantes dare consueuis- sent.” Ezen kívül csupán a régtől fogva művelt apátsági szőlőket kellett rendszeresen gondviselniök/ Gamás lakóit itt az egységessé váló, egységes terhekkel 4
