Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 3. (Kaposvár, 1972)
Maksay Ferenc: Benedekrendi gazdálkodás Tihanyban a XIII-XIV. századi struktúraváltozás idején
not nem hajtott”. A tárgyalások eredménye azonban végül itt is csak hasonló lett az előbb említettekhez: az érintett népek megtarthatták addigi címűket, s szolgáltatásként nekik is csupán pénzadót kellett fizetniök.28 A terhek készpénzre való átváltását ezek szerint, a pénzgazdálkodás erőteljes fellendülésének ebben az időszakában, úgy tűnik, mindkét fél - földesúr és népe - egyaránt kedvezőnek ítélte a maga számára. A földesúr nem egyszer más vonatkozásban is hajlandó volt tiszteletben tartani az alárendelt népek falu- közösségének mindjobban megszilárduló jogait: az apát 1268-ban egy örökösök nélkül elhalt torlójának a monostorra szállott birtokát az elhúnythoz hasonló kondíciójú népeknek adta át (possessionibus ipsius hiis, de quibus servicium suum nobis tenebatur impendere, illis hominibus, qui eiusdem condicionis exis- tunt, totaliter assignatis . . O.29 Lényegesen ritkábban, de előfordulhatott egy-egy családnak a kondícióból való feljebb jutása, aszcenziója is: a tihanyi monostor egykori udvarnokának fia a 13. század elején apátsági officiálissá léphetett elő, és királyi birtokadományban részesülhetett.30 A feltörekvést, a szabadabb állapot elnyerését kétségkívül itt is gyakran segítette a helyváltoztatás. Újonnan jöttek, még szökevényként is, nem egyszer több kedvezményre számíthattak a rég hely- benlakóknál.31 Biztosított kedvezmények, szilárduló jogok, egymáshoz hasonló (s elsősorban pénzben lerótt) szolgáltatások: mindmegannyi lépés az egységessé váló jobbágyrend felé. 1322-ben, mint láttuk, a cenzussal, ajándékokkal és robottal tartozó „szabad jobbágy” fogalma már általánossá vált az uradalom területén, és csak néhány megkésve fejlődő helység lakóira kellett az érvényét kiterjeszteni. A sokféle kondícióból jött népség végül is - mint köztudomású - annak a rétegnek a nevét vette magára, amelyiknek valamennyi közül a legkedvezőbb volt a helyzete: a „jobbágyokét”. Így ment végbe a fejlődés a Benedekrend más apátságainak uradalmaiban is: Pannonhalma 1336-ban abból az alkalomból szabályozta telkenként (sessio helyett itt laneus néven) 4 helysége jobbágyainak egységes pénz-, termény- és robotkötelezettségét, hogy azok panaszkodtak korábbi terheik sokasága miatt.3'2 Teljes vagy éppenséggel országos uniformizálódásról persze még sokáig nem lehetett szó; egyes pannonhalmi kondicionáriusok felszabadítását még 1351-ben is tilalmazta az uralkodó - bizonyára nem sok eredménnyel.33 A jobbágyok nagy tömegének viszonylagos szabad birtoklóképességét mutatja, hogy Pannonhalma falvaiban - mint az 1350-es években írják - a szőlőket régtől fogva, „a szőlők telepítésének” idejétől fogva dézsma és pénzfizetség ellenében használhatták.3'1 Visszatekintve az elszórt adatokra, úgy tűnik, a „nagy változás” a fokozatosan felszabaduló szolgáló népek (meg a hozzájuk csapódott más elemek) családonként birtokolt földterületének (a hajlékuknak helyt adó „belső telek”-nek, majd a „tartozékokénak) a lépésenként való szabályozásával, rögzítésével s a még igen változatos szolgáltatások ,,telek”-hez kötődésével indult el, a szolgáltatások egységesülésével, legtöbbször pénzre való átváltásával folytatódott, s a „telken ülő” jobbágyok jogainak és „úrbéres” kötelezettségeinek végleges biztosításával fejeződött be. A jobbágyrendszer megszilárdításától kezdve a birtokosok az addiginál is több gondot fordítottak jobbágynépük számának szaporítására; Pannonhalma a 14. század közepétől egész falvakat adott bérbe telepítés céljából, kedvezmények ígéretével csalogatva helységeibe a „hospeseket” és jobbágyokat.35
