Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 3. (Kaposvár, 1972)
Tóth Tibor: A szarvasmarha fajtaváltás Somogyban a századfordulón
hagynunk. Ügy látszik tehát, hogy a népies tenyésztés anyaga konformisabb volt, e téren a ioo holdon felüli gazdaságok teljesítménye elmaradt a saját tenyésztésük által támasztott követelményektől. Ha az I. sz. táblát tovább vizsgáljuk, és csak a 100 holdon felüli gazdaságokat vesszük szemügyre, még érdekesebb képet kapunk. Az elsőként kiderül, hogy e gazdaságcsoportok jellemző komponense, ahogy azt már fentebb is láttuk, az looo hold feletti birtokcsoport - és ezt a domináns jelleget nem pusztán csak a területi részesedés túlsúlyával hozzuk összefüggésbe. A lóállomány kivételével a kategória túlsúlya mindegyik állatfajnál nyilvánvaló. A kisebb középüzemek fokozottabb lótartásában - különösen a 100-200 hold közti kategóriára vonatkozik ez - a gazdaság tényleges igaigényón túl az „úri” életformához való ragaszkodást és alkalmazkodást is látjuk. Már most, ami a szarvasmarha tovább- tenyésztését - itt csak ezt emeljük ki - illeti, a szaporulat aránya a következőképpen alakul: 100—200 2OO-5OO 5OO-IOOO 1000 hold 100 tehénre jutó hold hold hold felett szopósborjú IO 20 15 Kiderül - mint látjuk hogy az 500 holdon felüli birtokcsoportokban az alább még tisztázandó tenyészanyag pótlása jobban van biztosítva, mint az alacsonyabb csoportokban. Ez mindenesetre utal arra a már 1895 kapcsán is említett tényre, hogy a középen elhelyezkedő, 100-500 holdas gazdaságok gazdaságossága, legalább is a szarvasmarha-tenyésztés kapcsán mindenképpen kétséges. A fentebb elmondottak után most már szükségesnek látszik, hogy a megfelelő üzemtípusra bontva az egyes fajták részletezését is megkíséreljük. Mint tudjuk, a forrásként használt statisztika a szarvasmarha-állományt négy fajta szerint csoportosította. Ezzel azonban bizonyos fokig meg is nehezítette az állomány teljesen precíz elkülönítését. Legegyértelműbb a „magyar szürke” megjelölés, a hegyi tarka csoport viszont már nem teszi lehetővé számunkra pl. a magyar tájfajták és a csoport nyugati fajtáinak elkülönítését - ami viszont nagyon lényeges lenne a tenyésztési eredmények, de a további célok meghatározása szempontjából is. Jobb megoldás híján - azt hisszük - az látszik a legcélszerűbbnak, hogyha a köztudatnak megfelelően a magyar tájfajtákat éppen a hármas hasznosíthatóságuk miatt, ha nem is kizárólag, de főként a 100 holdon aluli birtokokra vonatkoztatjuk, a hegyi tarka csoport nyugati fajtáit pedig inkább a 100 hold feletti üzemek állatainak vesszük.83 A viszonylag egységesebb borzderes állománynál is fennáll ez a probléma, de az állománynak a kisebb részesedése, ill. a borzdercs fajtákra irányuló szűkebb orientáció - Somogybán ezidőben a switzi és az allgaui marha tenyésztésével próbálkoztak - a kérdést elhanyagolhatóbbá teszi. Számszerűségében viszonylag kisebb jelentőségű, de a megyei állomány fajta jellegét illetően lényeges a számunkra az „egyéb” állományok összetétele is. A sommázó rovatrend sajnos itt is rákényszerít bennünket a hegyi tarka csoporttal kapcsolatosan is alkalmazott spekulációra. Ügy véljük ugyanis, hogy ha néni is kizárólagosan, de jellemzőként a 100 holdon aluli gazdaságok idesorolt állományai alatt elsősorban az ún. bosnyák marhát, vagy riskát kell értenünk és a szintén itt számbavett, nagyon drága tartásé lapályfajtákat - Somogybán néhány 201
