Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 3. (Kaposvár, 1972)

Tóth Tibor: A szarvasmarha fajtaváltás Somogyban a századfordulón

messze meghaladta mind az egyik, mind a másik átlagát. Kétségtelen, hogy emögött az alacsonyabb népsűrűségen túl az üzemi állótőkének a dunántúli átlagnál alacsonyabb koncentrációját, és nyilván az állatállomány alacsonyabb értékét is látnunk kell. Érzékletesebb lesz a kép, ha - kissé egyszerűsítő módon - felosztjuk a volt úrbéresek kezén lévő szarvasmarha-állományt a 15 kh alatti és feletti üzemek között. Eszerint a szarvasmarha-állománynak több mint 80%-a esett a 15 kh alatti üzemekre, mintegy 30 000 üzemet tekintve, nem egészen két darabos átlaggal kell számolnunk. Hozzávéve az üzemenkénti 1.5 lovat és 4 db sertést, - a juhtenyésztés köztudottan csaknem kizárólag a nagybirtokokon folyt - magas, talán túl magas számosállat létszámot kapunk, melynek célszerű fenntartására a hagyományos termelési szerkezetben nem nyílhatott lehetőség, csak a kisüzemek fentebb érintett átalakítása után.

Ténylegesen a nagyüzemek is megérezték a fajtaváltás nehézségeit. A folyamat adottságaiban a nagybirtokok bizonyos előnyeit mutatta, hogy csak a koncentráció magasabb fokára utaljunk, 1884-ben a megye szarvasmarha-állományának 34%-a, értékét tekintve 50%-a volt a közép- és a nagybirtokosok kezén. E mutatók a lóállománynál is 14 és 33% körül alakultak/* Bár nem elképzelhetetlen, hogy e számok a napi politika igényeinek megfelelően valamelyest torzítottak, szükségszerűen utalhatunk azonban általuk az állományok közti minőségi különbségekre.

De utalnunk kell röviden még egy összefüggésre is, amely - úgy véljük - egyik alapvető komponense volt a nagy- és a középüzemek állattenyésztésében bekövetkezett változásnak. A természetes takarmánybázis viszonylagos bőségére és a félkész termékek üzemi felhasználására irányuló fokozotabb igények között feszülő ellentmondásra gondolunk itt. Ekkor még nem szűntek meg teljesen az extenzív, vagy a félextenzív tenyészfeltételek, ugyanekkor azonban a megnövekedett termelési költségekhez képest alacsony áron értékesülő, a kellő épületek hiányában veszteséggel tárolható szemestermények a belterjes tenyészetek kialakulását segítették elő.5 A feszülő ellentétet a piac igényeihez való alkalmazkodás is fokozta. A közlekedési hálózat kialakulása pl. a tejtermékek szállíthatóságával a lefejő tenyészetek tartásának a célszerűségét indokolta, ugyanekkor a dél-európai, elsősorban az olasz export, de az üzemek belső szükségletei is, a magyar szürke állományok tartását igényelték.

A fentiekben - természetesen a teljesség igénye nélkül - azokat az alapvonásokat óhajtottuk megrajzolni, amelyek kezdetben alapvetően befolyásolták a XIX. század utolsó harmadának marhatartását, jelezték és meghatározták a továbbfejlődés lehetőségeit is.

Az ország első tenyészkerületre osztása szerint Somogyot a magyar szürkét tenyésztő körzetek közé sorolták i88i-ben.°a S ez a besorolás közel két évtizeden keresztül befolyásolta a szarvasmarha-tenyésztés fejlődését, ha e fejlődés hatásának az intenzitása a kis- és nagyüzemek gyakorlatában eltérően is jelentkezett. Féléves jelentésében - 1894-ben - Gaál Gyula közgazdasági előadó a megye takarmányellátottságát elfogadhatónak ítélte, bár hozzátette: „természetesen kivéve azon községeket, melyeknek legelőjük éppen nincs, mi sajnos elég gyakori.”0 A paraszti állattenyésztés fejlesztéséért ez idő tájt elsősorban felelős Vármegyei Gazdasági Egyesület az adott helyzetet figyelembe nem véve, görcsösen ragaszkodott az addigi tenyészkerületre osztáshoz. Hiába figyelmeztette az egyesületet Gaál Gyula már 1891-ben, és többször utána is, álláspontjának tart