Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 3. (Kaposvár, 1972)
Kelemen Elemér: A népoktatás Somogyban, a kiegyezés előtti években
tatta, hogy nem tudtak megállapodni a tanító - 200 forintra tervezett - fizetésének egymás közötti elosztásában.115 Hasonlóképpen sok vitát váltott ki az uradalmi cselédek és az uradalmak „közös teherviselése”, illetve részesedésük egy- egy községi iskola fenntartásában.116 A községek egy része - nem képesített - „magántanító” alkalmazásával próbálta csökkenteni az iskolafenntartás költségeit. A 60-as években létesített iskolák egy részében csak így indulhatott meg a tanítás.117 Gyarmaton pl. „megkészült az iskola, de a község anyagi helyzeténél fogva rendes tanító fizetésére képtelen lévén, csak évről évre kötött szerződés mellett fogadott magántanító oktat benne.”118 A fiadi új iskola tanítója „sem kiképzett, de szorgalmas és jó magaviseletű.”110 „Besenyőre nézve kiderült, miként ezen községet egyedül zsellérek, s ezáltal is oly szegény sorsú és urasági cselédek lakják, hogy egy példás életű, erkölcsös és szakavatott tanítónak állásához képesti ellátására képtelenek” - állapította meg a szolgabírói jelentés. A község elöljárósága azonban úgy vélte, hogy „egy erkölcsi szegény és példátlan jellemű tanító pedig, ki bármely csekély jutalmazással kielégítve lenne, többet ártana példátlanságával, mint használna tanításával.” Éppen ezért a hatóságok és a környékbeli földesurak segítségét kérték megfelelő tanítói fizetés biztosítására.120 Sok vita folyt az 1861-ben elbocsátott segédtanítók visszahelyezése érdekében. Ezen a téren azonban nem történt érdemleges változás. Ott sem, ahol az egy tanítóra jutó tanulók száma meghaladta a rendeletben előírt 100-at. A tanítók tevékenysége ellen - bár a vizsgálatok során a „szabálytalanul eljáró, kötelességüket mulasztó” tanítók feljelentésére is felszólították a szolgabírókat - „sem helytelenségi, sem pedig hanyagsági panasz” nem fordult elő.121 A tanítók alacsony életszínvonala, az egyházi és a községi hatóságokkal szemben kialakult anyagi és erkölcsi függősége meghatározta társadalmi helyzetüket; korlátot szabott művelődésüknek, szakmai fejlődésüknek. Tobak Benő, a somogyi néptanítók egyik szószólója szomorúan — és vádlón állapította meg egyik cikkében, hogy ,,a legalsóbb foknál is alább áll e hivatal.” „Tudok tanítókat - folytatja - kik magok gyűjték szénájukat, kapálták kertjüket; ismerik, ki maga szedte be, maga fosztotta kukoricáját; s hallottam egyről, ki pénzelés végett kosarakat, kocsikasokat köt. . . Miért állítjátok hát, hogy a tanító tudatlan? Mondjátok, hogy szegény!” A tanítói kar - véleménye szerint - „inkább szeretne törvénytől függni, mint kizárólagosan emberi szeszélytől.”122 Ez, és az ehhez hasonló vélemények, megnyilatkozások bizonyítják, hogy a somogyi tanítók körében éltek 1848 emlékei; hogy nemcsak Eötvös törekvéseinek, hanem a népoktatási törvénynél radikálisabb iskolareformnak, az egyházaktól független állami népoktatás eszméjének is voltak meggyőződéses hívei és bátor hirdetői soraikban. 3. A NÉPOKTATÁS KÉRDÉSE A „SOMOGY” CÍMŰ LAPBAN Az 1866-ban alapított hetilapnak a megye politikai és művelődési életében betöltött szerepéről, közvéleményformáló és agitatív hatásáról korábban már esett szó. Arról is, hogy a népoktatás ügye Robozék jóvoltából kapott helyi fórumot, s a lap körül - a megye pezsdülő szellemi életének hírnökei között - ott találjuk a somogyi néptanítók képviselőit is. A megye kiegyezés előtti népoktatási helyzetéről csak úgy kaphatunk viszonylag teljes képet, ha azt is megvizsgáljuk, hogy milyen tanügyi kérdésekkel 158
