Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 3. (Kaposvár, 1972)
Kelemen Elemér: A népoktatás Somogyban, a kiegyezés előtti években
sajátos gazdasági-társadalmi körülményekből következő település-földrajzi viszonyokban kell keresnünk; a nagykiterjedésű uradalmak, a községektől távol fekvő puszták iskolába nem járó tankötelesei „rontották” a statisztikát.56 A központi járás hasonló helyzetén Kaposvár adatai enyhítenek. Az igali járásban az adatszolgáltatás nagyvonalúsága eredményez kedvezőbb képet. A nagymultú, XVIII. században alapított elemi iskolákkal rendelkező marcali járásnak, különösképpen Csurgó környékének adatai - más tényezők mellett - a művelődési hagyományok meghatározó szerepéről vallanak. Kaposvár iskolaügyének fejlődése korszakunkban meggyorsult. Igaz, hogy a Bach-korszak szigorúbb iskolapolitikája után a 6o-as évek elején itt is visszaesés mutatkozott; de a mélypontot jelentő 1862-65-ös évek után évről évre javul az iskolába járás aránya. A kaposvári elemi iskola - a szigetvárihoz hasonlóan - felső népiskola (főtanoda) volt. Az iskolában 8 tanító dolgozott, külön leányosztályok működtek. 1864 táján négy magán leányiskola létesült a megyeszékhelyen.5, Ezek az adatok is Kaposvár átalakulásáról, városias jellegű fejlődéséről tanúskodnak.08 A különböző vallásfelekezetek adataiból, legalább is az iskolába járást illetően, nem annyira iskoláztatási viszonyaikra, mint inkább az adatszolgáltatás hitelességének mértékére következtethetünk. A jelentésekben nem tükröződik a felekezeti kisebbségek iskoláztatásának megoldása, illetve megoldatlansága.59 Megoldatlan kérdés volt korszakunkban az iskolalátogatás ellenőrzése, a rendeletekben előírt eljárások betartása és betartatása.60 A Bach-korszak népszerűtlen intézkedéseinek ellenhatásaként is, de főképp közömbösségből, kényelemből a községi elöljáróságok és az egyházi hatóságok nem sokat törődtek az iskolai mulasztásokkal. A járási hatóságok ellenőrzése is formális volt; jelentéseikben erre vonatkozóan csupa általánossággal találkozunk. „A járás valamennyi községében léteznek elemi iskolák, és. . . a tett intézkedések folytán a tanköteles gyermekek rendesen oktattatnak is; a netán hanyagok a felállított iskolai gondnokok által az illető lelkész úrnál jelentetvén fel, ki a szükséges megintést és fenyítést e helyen eszközöltetni kéri” - jelentette Roboz főszolgabíró az alispáni rendelet „végrehajtását” 1864 februárjában.61 Ilyen körülmények között a tanítóknak sem lehetett szemére vetni, hogy nem szorgalmazták kellő eréllyel az iskolába járást, a szigorúbb felelősségre vonást, hogy nem tettek feljelentést a rendszeresen mulasztó tanulók szülei ellen. A tanító és a község egyébként is feszült viszonyát még jobban elmérgesítette, a tanító megélhetését fenyegette, ha következetesen érvényt próbált szerezni az előírásoknak. Ez a helyzet bizonyítja talán a legjobban, hogy a tanítók anyagi függősége a községektől milyen elviselhetetlen emberi-erkölcsi kiszolgáltatottsággá torzulhatott.62 A statisztikai adatszolgáltatás a vasárnapi iskolákra is kiterjedt; bár csak a „ténylegesen iskolába járók” számát mutatja ki - a tankötelezettség adatai nélkül. Az 1855-ben életre hívott, a 12-14 éves gyermekek számára „a mindennapi iskolában tanultak ismétlését és pótlását” szolgáló vasárnapi iskolákat erősen sújtották az 1860-61-es változások. A községek egy része visszatartotta a 12. évüket betöltött tanköteleseket, s a „tanoncok” számának csökkenésével érvelve csökkentette a tanítók fizetését, elbocsátotta a segédtanítót. „Tapasztaltatván - olvashatjuk a Helytartótanács egyik 1862-es rendelkezésében -, hogy sok helyen 149