Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 3. (Kaposvár, 1972)

Maksay Ferenc: Benedekrendi gazdálkodás Tihanyban a XIII-XIV. századi struktúraváltozás idején

kezett volna az olyan rendszer, amelyben a maguk lábára állított, állandó lakóhelyhez kötött és földdel ellátott népektől már csak a terményfölöslegüket ill. pénzüket kell elvenni, amellett, hogy szükség esetén még munkaerejük is használható marad.

Arról sem szabad azonban megfeledkeznünk - amiként erre az európai szakirodalom tanulságai is figyelmeztetnek — hogy a szóbanforgóhoz hasonló természetű döntő strukturális változásokat, bármennyire is megértek a feltételeik, s bármennyire is időszerűek, előnyösek, sürgetők voltak, a birtokos urak a legtöbb esetben csak különös okkal, rendszerint kényszerítő körülmények hatására kezdeményeztek vagy engedélyeztek; olyannyira kötötte őket a régi gazdálkodási rend hagyománya. Ilyen módon kényszerült Nyugat-Európa nagy területein a súlyos állami és más terhektől nyomott, eladósodott birtokos osztály legnagyobb része a 12. század vége óta arra, hogy a korábban neki járó termék- és munkaszolgáltatásokat pénzszolgáltatásra kommutálja, s hogy egyidejűén saját kezelésű birtokainak terjedelmét nagy mértékben csökkentse, mind több cenzusköteles paraszti földet hasítva ki belőlük, ezzel jövedelemforrásainak súlypontját is átállítva az „allodiális” jellegűekről a járadék-jellegűekre/*4 Utóbb, a 14. századtól kezdődően, az egész kontinensen végigseprő járvány, háborúk és más csapások idéztek elő olyan munkaerőhiányt és agrárdepressziót, amelynek része volt abban, hogy a tulajdonosokat a földjüktől való szabadulásra, annak nagyobb vagy kisebb darabokban való bérbeadására ösztönözze.45

Nos, ha a 13. század eleje előtti s források híján közelebbről alig ismert időszakot nem számítjuk, a dunántúli bencés birtokgazdálkodás fejlődése nem egy vonatkozásban párhuzamosnak látszik a nyugat-európaival. A szolgák egyenként és csoportosan való felszabadítását, láttuk, már a 12. (vagy akár a 11.) században megkezdték, s nem egynek közülük lehetőséget adtak a bőségesen rendelkezésre álló föld egy részének saját üzemben való művelésére: e folyamat gazdasági hátterét ma még nem ismerjük eléggé. Bizonyos, hogy itt ideológiai okoknak, az egyház által sem szívesen tűrt rabszolgaintézmény felszámolásának is jelentős szerep jutott.

Az átalakulás jelei a 13. század második negyedében mutatkoztak csak felismerhetőbben és a tatárpusztítás után váltak egészen világosakká, tömegükben is megfoghatókká. A század 20-as, 30-as évei ismeretes módon az országos meg- bolydulás évei voltak, amikor birtokosok és népeik hosszú időn át semmi bizonyosat nem várhattak holnapjuktól. A következő évtizedek az ország példátlan arányú vér- és értékveszteséggel járó katasztrófájának s az utána következő sok évtizedes nyomorúságnak a jegyében teltek el. A magyar falvak másfél évszázadon át tartó tömeges (néhány ezerre kiterjedő) pusztulásának, akárcsak Európa más részeiben, ez volt a bevezető korszaka. Bár a mongol pusztítás utáni forrásszegény évekről nincsenek közvetlen adataink, nélkülük is szinte bizonyosra vehető, hogy ahol sor került a felperzselt, elnéptelenedett falvak újjáépítésére, ott ez az újjáépítés a lakóknak biztosított kedvezmények, korszerűbb és jobb feltételek jegyében ment végbe, hiszen másként aligha tudta volna bárki is vállalni az új élet kezdését. Az sem kétséges, hogy a megújuló településeket az addiginál jobb technikával igyekeztek felépíteni, inkább a korábbinál kisebb számú, de jobban védhető és belsejükben rendezettebb, határukban korszerűbb művelési rendszert alkalmazó, a földesúr számára bármiképp is biztonságosabb hasznot ígérő helységek fenntartására törekedve.

9