Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 1. (Kaposvár, 1970)
Kanyar József: Adatok Somogy megye művelődéstörténetéhez a XVIII. század második felében (1770-1789)
Aligha kell azonban elfogadnunk az elmarasztaló jelzőt a szó anyagi-műveltségi jelentésének értelmében, hisz az a jobbágy-paraszt, aki a XVIII-XIX. század fordulóján jeles állattartást folytatott, irtásföldjén különféle kultúrákat honosított meg és eredményesen termelt, fonta és szőtte házában fehérneműjét és végszámra vásznait, hajtotta és vitte vásárra eladó állatait, háziipari cikkeit és termesztvényeit, az aligha nevezhető és mondható: tudatlannak. A mondottakkal összefüggésben rákérdezhetünk még arra is: vajon a XVIII. század népiskolai rendszere megfelelt-e existenciálisan a hazai jobbágyparaszti élet- és társadalmi rend követelményeinek? Nem volt-e más az „elvárás” a kor népiskolai rendszerétől, mind a hivatalos államigazgatási szerveknek, a vármegyéknek, a földesuraknak, az egyházaknak, mind pedig a jobbágy-paraszti népességnek? A kor műveltségi elemeibe nemcsak a hittan, az egyházi ének, az olvasás tartozott, hanem méginkább az írás, a számolás, a gazdálkodásbéli ismeretek, hisz ezeknek vehette volna mindenekelőtt a legfőbb hasznát parasztságunk. Ennélfogva nyilván úgy érezhette a jobbágyságunk, hogy olyanra tanítják fiait a népiskolákban, amelyre nincs is szüksége existenciálisan az életben. A könyvnélküli, sokszor nem is értett imádságokat, az éneket - úgy vélte - elsőrenden papjának kell jobban ismernie, mint neki, hisz azért fizeti és tartja őket, hogy azok jobban tudják és alaposabban ismerjék helyette is. Nem is tudta sokszor megtanulni s megérteni azokat, főként nyelvi idiómáira átalakítani a sokat és sokszor hallott idegen nyelvű liturgiális fogalmakat és a deák-iskola „rudimentumait”, elemeit. Ezért váltak az oly üres és értelmetlen latin szóáradatból jelentés nélküli fogalommá a számára: a hókusz-pókusz (hoc est corpus meum), amelyet a herkó-páter (Herrgott Vater) sem tudott megérteni. Nyilván ilyen meggondolásokból is találkozhattunk már több helyütt, az összeírások idején is, magyarosítási tendenciákkal, főként azokban a sváb telepítésű falvakban (Homok, Kercseliget), amelyekben a lakosság legfőbb észrevétele és javaslata az volt, hogy „jobb lenne, ha magyar írást és olvasást tanítanának.” Míg a ka- tekizálást - a kérdésekkel való tanítás segítő pedagógiáját, amely akkor még hozzátartozott az egész világon az oktatás alapanyagához - maga Kazinczy Ferenc is, mint a kassai tankerület nemzeti iskoláinak inspektora - célravezető és dicséretes módszernek tartotta. Lényegében ugyanezeket mondotta a század közepén, elmaradt hazai köz- oktatásügyünk láttán, a „közönséges haszonra” nem törekvő és a Magyarországon előfordulható dolgokra nem alkalmazott népiskolai törekvésekkel kapcsolatban Maróthi György is, panaszolva a reáliák, főként a számtantanítás teljes hiányosságát, hogy ,, . . .most úgy látszik, hogy sok ember gyermekkorában a syn- taxisig, sőt feljebb is elment az iskolába, aki mindazáltal semmit sem tanul, amivel vagy magának vagy másnak használhatna: nem úgy mint más tanultabb nemzeteknél: akik között még parasztembert is alig találhatnál, aki a maga nyelvén való olvasás és írás mellett számvetést is ne tudna, ha deákul nem tanult is”.74 Szinte szó szerint, ugyanezeket állapította meg Losonczi István, a nagykőrösi reformátusok kitűnő rektora is falusi iskoláinkról, amelyekben inkább tanították a falusi gyermekeket a deáknyelv „rudimentáira”, „amelyeknek paraszt állapotjokban soha semmi hasznát nem vehetik.”,75 87
