Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)

Részletek Keményfi Béla Magyar leventék a sarkkörön túl… c. könyvéből - A zaporozsjei börtönben

Csak olyan rabokat vitt el, akik tudták a lágerre előírt tervet teljesíteni, akik tudtak termelni. A beteg, gyenge rab nem kellett, szerintük azok „predurki", rájuk termelni kell. Az ilyen elrohadhatott a börtönben.

A távoli etapra küldték az összes politikait, a betegek és az öregek kivételével, ha ez utóbbiak tíz évnél kevesebbre voltak ítélve. A köztörvényesek közül a tíz év, vagy annál többre ítélteket és csak az l-ll. kategóriájuakat vitték.

Az l-ll-lll. kategóriába soroltak kötelesek voltak külső munkahelyen dolgozni, a IV. kategóriát, az invalideket csak belső munkára lehetett beosztani.

Invalid lévén, nem számíthattam arra, hogy valaha is kikerülök a börtönből.

Eltelt ismét fél év az ügyész látogatása óta. Csakhamar megjelent. Cellámba lépve az ágyamnál megállt. -Ti jesse nye padoh? /Te még nem döglöttéi meg?/- kérdezte gúnyosan.- Ti ranse padohnyis esem ja /Te hamarabb megdöglesz, mint én/ -válaszoltam nyugodtan: amilyen a kérdés, olyan a válasz.

Velem nem tudtok már semmit sem kezdeni, nem féltem semmitől és senkitől, még a haláltól sem. Egy teljesen járóképtelen, jóformán mozdulatlanul fekvő nyomorékra még milyen büntetést lehet kiszabni?

Az ügyész a kapott válasz után kirohant. Három nap múlva jött a sztar- sinnal, és közölte, hogy lágerbe megyek. Az örömöm határtalan volt. Sokat jelentett nekem e két szó: a levegőt, a napfényt, a kék eget, az emberekkel való érintkezést, mindent. Rabtársaim naponta fél órát sétálhattak, én pedig azalatt is szívtam a cella áporodott levegőjét. Húsz hónapi börtön után, külvilágtól, levegőtől, napfénytől való elzárás után alig vártam, hogy vigyenek. Mindegy, hogy hová, csak vigyenek ki a börtön falai közül.

Jöttek, hordágyra fektettek, és vittek a folyosólabirintusokon át a börtön- udvarra. Ott feltettek egy teherautóra. Kinyílt a belső vasajtó, elindult a gépkocsi, megállt a külső kapu előtt. Jött az őrparancsnok az irataimmal, ellenőrizte adataimat, majd a papírokat átadta a lágerből jött fegyőrnek.

Bezárult a belső kapu, kinyílt a külső, és elindultunk romos városrészeken, földes utcákon 1947. június 17-én a láger felé.

Egy többszörös drótkerítéssel körülzárt, földszintes barakkokból álló lágerhez értünk. A bebocsátás éppen úgy zajlott le, mint a börtönben.

Átvett a láger őrparancsnoka, és bevittek egy kórháznak csúfolt barakkbe:

Tizennyolc évesen, két év börtön után kezdtem meg a lágeréletet.

89