Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)
Részletek Lukács Gyula Második világháborús naplójából - Az utolsó napok
A pince, amelyben mi voltunk eredetileg légoltalmi célra készült és jó erős vasajtóval volt felszerelve. Attól nem kellett tartanunk, hogy váratlanul ránk törhetnek vagy gránátot dobnak közénk. A külső csatazaj lassan halkult, majd egyszerre megszűnt. Feszülten figyeltünk, hallgatóztunk, vajon mi történik odakint? A csendben idegen nyelvű kiáltások hallattszottak. maid erősen döngették a pince aitaiát. Pusztai őrmester a fal mellé parancsolt bennünket, majd visszakopogott az ajtón. „Nyemec szoldát jeszt?". -hangzott kívülről. Pusztai lassan elfordította a reteszt az ajtón és kitárta. A beáradó fényben, a lépcső felső fokán két géppisztolyos orosz katona állt a pince mélye felé irányított fegyvercsövekkel. Újra felhangzott a kérdés: ,AIvemec szoldát ieszt?". „Nyet, nyet -kiabáltunk vissza- magyar szóidat jeszt! .Davaii Vihog vitel" /Gverünk kifelé!/ hangzott az orosz parancsa. Elsőnek őrmesterünk indult el felfelé a lépcsőn, feltartott kezekkel, majd egyenként követtük őt. Az udvaron még három orosz állt, de ügyet sem vetettek ránk, hanem fejükön hátratolt prémes sapkájukban, egymás között beszélgetve szívták mély szippantásokkal szokatlanul nagy, újságpapírba csavart cigarettájukat. Az orosz katona, miután látta, hogy többen nem jönnek elő, valamit kérdezett őrmesterünktől, de az nem értette a kérdést. Erre az orosz leakasztott egy gránátot az övéről és ledobta a pincébe. Tompa dörrenés hallatszott, majd a zaj elülte után felénk fordult. Egy mozdulattal sorba állítottak bennünket, majd megkezdődött a motozás. Mutatták, hogy akinél pisztoly van az dobja el, vagy a gránátot akassza le övéről. Miután ez megtörtént személyenként átvizsgáltak bennünket. A parancsnoknak látszó orosz egy fehér -valamikor fehér- színű több helyen szakadt hóleplet viselt vattakabátja fölött. Félrecsapott prémes sapkája elől vöröses-szőke hajfürtjei bukkantak elő arcán vörös színű hetes szakáll ütközött ki, 30-35 év körüli lehetett. A másik egy egészen fiatal katona volt. Monaolosan ferdeváaású szemeivel állandóan feszülten figyelt bennünket. Pár lépéssel hátrább állt, mint a társa. Nyilván biztosította. Ez természetes a fogolyejtésnél. A vörös hajú vállára vetette dobtáras géppisztolyát és gyakorlott kézzel kezdte meg a motozást. Módszeresen csatolta le karóráinkat, elvette zsebkésünket, cigarettatárcáinkat, de a cigarettát előbb kivette belőlük és visszaadta, majd a falfelé mutatott és intett a megmotozott- nak, hogy álljon oda. Nem valami bíztató kilátások. Most rám került a sor. Tőlem is elvette karórámat, nikkelezett cigarettatárcámat, a zsebembe is matatott, mígnem a zubbonyom felső zsebébe egy köteg papírpénzt húzott elő. Érdeklődéssel nézte a rozsdavörös 100 pengőst, a kék 20-ast, majd a 10 7
