Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)
Részletek Lukács Gyula Második világháborús naplójából - A szökés
Jenővel cipeltették, mert ő volt hármunk között a legerősebb testi felépítésű. Most ez a zsák ott volt a piszkos járdán és finom kenyérillat terjengett belőle. Felbukkant a sztarsinal is. Cifrán káromkodott, mert a Kiev-i vonat elment és majd csak valamikor késő este fog indulni másik, most már megtudtuk, hogy Kiev-Poltava-Kramatorszk-Vorosilovgrád vonalon fogunk utazni. Ha minden jól megy, három nap alatt odaérünk a rendeltetési állomásra. Hát az indulás mindjárt várakozással kezdődött. Ezt mi nem is bántuk nagyon, valahogy éreztük a nehéz időket, amik ránk várnak. Aztán a sztarsinal elment körülnézni, hogy valami csendes sarkot találjon, a nem éppen szép látványt nyújtó társaságunknak. Az emberek, akik ott iártak-keltek. azt hitték rólunk. hogy valami főbenjáró bűntettet követhettünk el. mert nagyon vigyáztak ránk. Azt meg kell mondjam őszintén, hogy a sztarsinal megmutatta a bilincseket és azt mondta, hogy meg is bilincselhetne bennünket, de amíg észen maradunk, nem teszi ezt velünk. Az állomás épületében talált egy sarkot, ahonnan elzavarta az ott táboro- zó~várakozó civileket. Most egy nagy váróterem sarkában ültünk. Az állomás épületében nem volt nagy tolongás, talán husz-harminc ember tartózkodott a váróban. Napraforgó magját rágták és köpködték mindenfelé széjjel, kesernyés mahorka füst ülte meg az egész hodályt. Egykedvűen, hátunkat a falnak támasztva ültünk a földön és csendben beszélgettünk. A sztarsinal is előkerült megint valahonnan és nekilátott, hogy mint egy jó apa kiossza a vacsorát. Kibontotta a zsákot, friss kenyeret és két db félkilós húskonzervet vett elő. A kenyeret ketté vágta, majd a konzerveket nyitotta fel. Nem akartam hinni a szememnek amikor a fél kenyeret és az egyik konzervet nekünk adta. Ugyanannyit adott nekünk, mint ők amennyit kaptak. Szinte hihetetlen volt nekünk ez. Az evés után -mivel a padokon közben valamerre közlekedő vonatra felszálltak helye szabaddá lett- minket is a padra ültettek. Egymással szemben ültünk. A sztarsinal, akit látásból ismertünk, nagyon nézett engem és megkérdezte tőlem, hogy én nem voltam-e szabadonjáró a lágerben. Amikor igennel válaszoltam, azt mondta, hogy nekem lesz a legrosszabb hármunk közül, mert én súlyosabb elbírálás alá fogok kerülni, mint a társaim. Én azt mondtam, hogy már régen bevonták az engedélyemet, de ő csak megvonta a vállát erre. Aztán érdeklődött, hogy van-e pénzünk. Mi hallgattunk. Akkor arról kezdett beszélni, hogy tudja hogy van, mert a kapitány megmondta, és jobb ha elköltjük, mert ha a lágerba visszamegyünk ott mindenhoavan 60
