Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)

Részletek Lukács Gyula Második világháborús naplójából - A szökés

pen mi nem vagyunk civilek és a katonai hatóságok illetékesek eljárni velünk szemben. Azt pedig, hogy hogyan bánjanak velünk, nem mi, hanem az ö előírásai szabják meg. Visszakísértetett bennünket a cellába.

Elmúlt a nap és az éjszaka. Másnap reggeli után újra a földszintre kísértek és a szobában, melyben tegnap voltunk, egy katonatiszt és két fegyveres katona volt. Megpillantottam szegényes zsákjainkat. Rögtön tudtam, hogy innen most elszállítanak bennünket. Jenővel együtt lehajtott fejjel álltunk a tisztek előtt és kérdéseikre, amelyekt most újra nekünk szegeztek, nem válaszoltunk.

A rendőrtiszt felhívta a másik tiszt figyelmét, hogy én elég jól beszélek oroszul, mindent értek és nagyszerűen eltársaloghat majd velem. Aztán a rendőrtiszt átadott valamiféle papírokat a katonatisztnek, az az oldaltáskájába tette az iratokat, majd kiadta a parancsot az indulásra.

Az egyik fegyveres katona ment elöl, utána mentünk mi, majd minket a másik katona és tiszt követtek. Az épületből az utcára kilépve egy várakozó katonai teherautót láttunk. A katona odavezetett bennünket és megparancsolta, hogy másszunk fel. Amikor a katonákkal együtt a platón voltunk, leültettek bennünket a padlóra, menetiránnyal szemben, ők ketten a kocsi ka- bmfalának támaszkodva álltak, puskájukat ránk fogva. A tiszt beült a sofőr mellé és elindultunk.

Városon hajtott velünk át a teherautó, majd egy ritkás fenyőerdőbe tértünk le az országútról. Az erdei út egy katonai táborhoz vezetett. Oroszországban a laktanyák nagyon ritka esetben vannak a városok belterületén, légin--: b a városokon kívül építik azokat. Mi is egy ilyen táborlaktanya félébe kerültünk.

Az erdőben útközben T 34-eseket, lövegeket és vontatókat láttunk.

A laktanya kapuja -mert a belső épületcsoportok szögesdrót kerítéssel voltak bekerítve- kinyílt az autó előtt és behajtottunk a nagy alakulótérre Innen azonnal az egyik épületbe kísértek bennünket. Az egyik szobában, ahová irányítottak, egy feketehajú, erősen zsidó-kinézésű tiszt volt. Négycsillagos kapitány volt a rendfokozata. Ránk nézett, majd németül szólt: „Bitte melden sie !" /Kérem jelentsen !/ Én oroszul mondtam, hogy „nye ponyemaju nyemeckij jazik !" /nem értem a német nyelvet!/ Meghökkenve nézett rám és oroszul kérdezte most már, hogy kik vagyunk. Összeszedtem minden orosz tudásomat és jelentettem neki, hogy magyarok vagyunk, akik eav donvecki fogolytáborból szöktünk meg és haza akartunk jutni Magyarországra. A kapitány azt kérdezte, hogy melyik táborból léptünk meg. Én azt mondtam, hogy nem tudom a tábor nevét, sem a számát. A kapitány mosolyogni kez54