Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)

Részletek Lukács Gyula Második világháborús naplójából - A szökés

Ezen úgy segítettünk, hogy leszúrtunk egy botot a földbe és annak árnyékától egyenlő távolságra két másik botocskát szúrtunk le. Amikor az árnyék elérte az első botot, az annyit jelentett, hogy egységnyi idő eltelt, lehet ébreszteni a következőt. Ez nem volt új találmány, mert a táborban a külszíni munkákon dolgozó fiúk ezt a módszert használták, hogy bizonyos munkákon válthassák egymást, úgy, hogy ne legyen vita arról, ki mennyi ideig dolgozott akár kedvezőbb akár hátrányosabb körülmények között.

Bandi kezdte az őrséget, Jenővel elfeküdtünk a jó meleg árnyékban. Rövidesen az álmok birodalmában jártunk mind a ketten. Nem kellett ringatni egyikünket sem. A „napóra" szerint kb. két óra jutott egy őrre. Alig aludtam el, Bandi máris ébresztett. Én voltam a következő. Azt hittem, hogy csak 5 percnyit aludtam, olyan kevésnek tűnt a két órai alvás. Hiába, a Nap, mint már annyi millió éve, most is egyenletesen haladt a pályáján és csak nekem tűnt a két óra -öt percnek. Bandi elhelyezkedett és én maradtam ébren. Jenő hanyatfekve csendesen horkolt és csak néha tett egy-egy önkéntelen mozdulatot kezével, ha egy szemtelen légy túlsókéig mászkált az arcán. A fákon a levelek meg sem rezdültek. Teljes volt a szélcsend. A hatalmas napraforgótábla egyetlen halk zsongás volt a méhes és bogarak milliárdjainak dolgos zümmögésétől. Az országút felől az ott közlekedő autók motorzúgását alig lehetett hallani, csak a hatalmas porfelhők jelezték, hogy ott valamiféle mozgás van. A szélcsendben a felvert porfelhő sokáig lebegett még a levegőben. A közvetlen ébredés után még nem éreztem éhséget, de most már kb. félórai ébrenlét után szinte marcangolta a gyomromat az éhség. Odamentem a napraforgó táblához és a zsenge virágfejek közül próbáltam olyat kiválasztani, amelyekben már volt szem. Letéptem vagy két-három tányért és visszamentem az alvókhoz. Leültem egy fa tövébe és ledörzsöltem a virágtányéron lévő virágmaradványokat. Gyenge, fehéres színű magkezdemények tűntek elő. Néhány szemet kimorzsoltam a tányérból és a számba vettem. Szörnyű keserű ízű volt a napraforgó. Kiköptem a számból a magokat és a fejeket nagy ívben elhajítottam a bokrok közé. Ez így nem jó. Nem sikerült az éhségemen napraforgó ráacsálással segíteni. Az evés helyett ittam néhány korty vizet. A víz most már meleg volt, nem frissített fel. Rágyújtottam egy cigarettára. Ez némileg enyhítette az éhségérzetemet. Ránéztem a „napórára". Az árnyék alig mozdult valamicskét a következő bot felé. Mintha még az idő is megállt volna. Elnéztem alvó bajtársaimat és gondolataim messze kalandoztak. Már valahol a Kárpátok hegyei között jártam szárnyaló gondolataimban, amikor hirtelen az vágott belém: „És ha elfog35