Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)
Részletek Lukács Gyula Második világháborús naplójából - A szökés
A vonat rendületlenül haladt velünk mindig csak nyugat felé. Már lement a nap és kezdett hűvös lenni a nyitott vagonban, amikor újabb állomás következett - Pavlográd. Nagyon rövid ideig állt itt a szerelvényünk, valószínű csak vizet vett fel a mozdony és máris indult tovább. Késő éjszaka egy nagy városhoz értünk. Ezt abból következtettük ki, hogy már messziről látszottak a nagy városra jellemző esti fények a hatalmas teherpályaudvarról, ahova végül is befutott velünk a vonat. Rövid tanakodás után úgy határoztunk, hogy itt lemászunk a vonatról, mert valószínű ez a célállomás és ha a vagonban maradunk, könnyen valami gyárudvaron vagy egyéb üzem területén köthetünk ki, ahova a szénszállítmány útba lett indítva és a kirakodáskor -ha ráadásul még foglyokkal dolgoztatnak ott- azonnal véget ér a szabadságunk. Mindegy lett volna, hogy hadifoglyok vagy orosz elítéltek közé kerültünk volna az elfogatási nem kerülhettük volna el. A közelben minden csendes volt és akadálytalanul másztunk le a földre. Vaktában elindultunk, habár ez nagyon veszélyes dolog volt, mert az állomásokon elég erős rendőri felügyeletet tartottak a nagyon elharapózott vagonfosztogatások miatt. Óvatosan lopakodtunk a magas oszlopokra helyezett lámpák gyér fényében. Igyekeztünk mielőbb elhagyni az állomás területét. Egyszer csak halk beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülünket. Megálltunk és hallgatóztunk. Hamarosan észrevettünk két gyereket, úgy 12-14 év körülieket. Az egyik fiú fent volt a vagonon és onnan adogatta le az alul állónak a két-három téglanagyságú széndarabokat. Jenő intett, hogy álljunk meg. Ő a zsákját a kezembe nyomta és nagyon óvatos léptekkel közeledett a földön álló fiúhoz. Mindkét széntolvajt annyira elfoglalta a munkája, hogy csak akkor ocsúdott fel a földön lévő fiú, amikor már Jenő erős markai között volt. Rúgott, karmolt ahogy ki akart szabadulni az őt fogvatartó vasmarokból. Csak nagy nehezen csillapodott le amikor mi Bandival együtt odamentünk és én halk hangon próbáltam megnyugtatni: „mi nye policáji," /ne félj, nem vagyunk rendőrök/. A gyerek gyanakodva nézett bennünket a félhomályban. A másik is visszasompolygott. Mikor látták, hogy nem egyenruhás emberekkel van dolguk, valahogy felengedett félelmük és ijedségük, de azért még mindig bizalmatlanok voltak.- Kik vagytok, ha nem zsaruk? - kérdezte a nagyobbik.- Olyanok, mint ti. Mi sem kívánunk rendőrökkel találkozni. Most jöttünk egy vonattal. Messziről.-feleltem. A fiú rögtön észrevette, hogy nem vagyok orosz. Még olyan erős akcentussal beszéltem a nyelvet, és törve, hogy azonnal észrevette bárki, hogy idegen vagyok. 28
