Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)
Részletek Lukács Gyula Második világháborús naplójából - Az utolsó napok
nyugalomra helyeznek. Lassan, egykedvűen menetelünk. Sokaknak a lábáról lekerül a teljesen szétszakadt bakancs, vagy csizma. Helyette a széttépett köpeny kerül a lábra, mert a jeges, havas úton még két kilómétert sem lehetne lábbeli nélkül megtenni. A megállásnak egyenes következménye van... Nekem egyéni szerencsém van. Az ostrom alatt a harcokban kb. egy hónappal ezelőtt egy szétlőtt járművön jó néhány pár bakancs volt. Valószínű, hogy hegyivadászoké lehetett a kocsi, mert prima minőségű sícipők voltak rajta. Mivel a lábamon lévő bakancs már igen elhasznált állapotban volt, így habozás nélkül próbáltam a lábomra megfelelőt találni. Szerencsém volt, így most az én bakancsaim még nagyon jól bírják az utat. Külön szerencsémnek tudom be, hogy 40-es mérete miatt íav még egyetlen babráló" orosznak sem ment fel a lábára. Azt is el kell mondani, hogy a mellettünk gyalogosan vagy lovas szekereken elvonuló oroszok gyakran megpróbálták tőlünk felszerelési tárgyakat elvenni. Akinek esetleg jó csizmája, köpenye van, az ki van téve annak, hogy az orosz elveszi és a saját széttaposott, elrongyolódott holmiját adja jobbik esetben cserébe. De van úgy, hogy semmit sem ad. Ez okozza azt, hogy jó páran már rongyokba burkolt lábbal menetelnek köztünk. A mi csoportunk sztarsinája eleinte megpróbálta megakadályozni, hogy idegen katonák elvegyék holmijainkat, de mióta valahol, valamelyik faluban egy demizson borra tett szert azóta az egyik lovaskocsin fekszik részegen, nem törődve a mi sorsunkkal. Az őrkatonákon is észrevenni, hogy ittak, de ők nagyon jól tartják magukat. Végre megérkezünk Duna- földvárra. Eddig a Budapest-Pécs országúton meneteltünk. Titkon reméltük, hogy valami csoda folytán Pécsett lesz a tábor, ahol újra kezdünk mindent. Most, hogy letértünk az országútról és a Duna felé mentünk, elszállt minden illúziónk. A községen átmenetelve asszonyok próbáltak velünk szót váltani. Neveket kiáltoztak, hozzátartozót kerestek köztünk vagy kérdezték nem tudunk-e valamit róluk. Ebben a hatalmas népvándorlásban, ahol száz -és százezrek meneteltek vagy éppen haltak meg valahol, valakit megtalálni, valakinek választ adni - lehetetlenség. Még is valami ismeretlen erő, valami elszánt kétségbeesett remény azt parancsolta ezeknek az asszonyoknak, hogy kérdezzenek. Hol van a szeretett férj, testvér, apa? Mi csak meneteltünk választ nem adva, lehorgasztott fővel. Mintha tőlünk kérnék számon, mintha mi lennénk a felelősek azért, hogy mi itt vagyunk és az övéikről nem tudunk semmit. Az oroszok megelégelték ezt a hangzavart és fenyegető kiáltásokkal zavarták el az asszonyokat. A falu főterén, közel a Dunaparthoz újabb orosz 17 jl SOMOGY MEGY": LEVtLTÁR íl j 'MAGYBEriK- OGZYAly KÖNYVTÁRA í]
