Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)
Részletek Lukács Gyula Második világháborús naplójából - Az utolsó napok
lévő tiszteket és altiszteket a sorban előre engedtük. Ez nem tetszett az o- rosz altisztnek. Odalépett az első sorban álló tisztjeinkhez és haragosan kérdezte: „Officer?"-. Az igenlő válaszra kirángatta a sorból a tiszteket és mutogatta nekik, hogy menjenek a sor végére. Közben egy előkerült ruszin kísérő megmagyarázta, hogy ettől fogva nincs „officer", a szóidat áll elöl, a tisztek hátul. Megfordult a világ. Ők többé nem urak, hanem egyenlőek velünk. /Akkor miért kellett mégis hátra menniük, hol a logika?/ Mikor végre rendeződött a sztarsina által elképzelt demokratikus átalakítás, megkezdődött a bográcsokból az étel kiosztása. Ez az élelem" héjában főtt burgonya, összezöcskölve. sótalanul. amúgy sárosán, földesen. Mindenki egy nagy merőkanállal kapott. Sok embernek nem volt evőcsészéje, csajkája. Ők a sapkájukat tartották és abba kapták a menázsit. Annak ellenére, hogy más körülmények között talán az állatok etetésére használták volna ezt az .ételt". nekünk itt, most nagyon jól esett. Meleg volt, és le bírtuk nyelni. A sztarsina megelégedéssel szemlélte, hogyan habzsoljuk az ételnek adott főtt krumplit. Főleg a tisztjeink voltak bajban az ilyen fajta reggelivel, mert a harcok során a mindig szolgálatukra álló tisztilegények eltűntek, málháikkal együtt. Ők, a tiszt urak nem hordták magukkal csajkáikat, így most itt leginkább ők ettek a sapkájukból. Ezután egy itató vájura mutattak az oroszok, amit valószínű egy másik udvarból hoztak ide, most tele volt merve vízzel, és abból ittunk, csak úgy nekihajolva, szűrcsölve, mint a barom. Miután mindez megtörtént, nekivágtunk a következő etápnak. Adony-Dunapentele-Dunaföldvár. Gyalogmenet. Havas, fagyos út. Sokszor az útmenti árokban meneteltünk, mert a vonuló sereg nem tűr meg akadályt az útjában. Letipornának minket, ha nem térünk ki előlük. Sajnos menetközben akadnak olyan bajtársaink, akik erejük végéhez értek és nem bírják tovább. Lemaradnak, leülnek. Egy orosz, aki éppen soros a lóháton, visszamarad vele. Nem nógatja, nem bántja, nem üti meg. Tudja, hogy nincs olyan erő, amely ezt az embert még egyszer talpra állítaná. Amint eltávolodunk, felhangzik a rövid kurta dörrenés. Az árokban eav egyenruhás holttest fekszik. Mi menetközben hátra-hátra nézünk, de csak az orosz lovas közeleg egyedül, lassú ügetéssel, ő is szomorú. Kegyetlen, embertelen parancsot teljesített. A menetelés mind nehezebbé válik. A két nap alatt vagy tíz esetben dörrent a magányos lövés. Tíz esetben érte utói csoportunkat a lemaradó lovas. Tíz bajtársunk veszett el. Ismeretlen katona. Soha, még a nevét sem fogják tudni, talán azok akik esetleg eltemetik majd, hogy ki volt az, akit örök 16
