Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)
Részletek Lukács Gyula Második világháborús naplójából - Az utolsó napok
oszlop előtt 25 db 1 kg-os, feketelisztből sütött téglaalakú orosz katonakenyeret és 10 db sózott, szárított halat adtak le. Ezt a sebtében, magunk által kinevezett oszlopparancsnokok osztották szét. Nekünk hatalmas szerencsénk volt, meri az elején sorra kerültünk, de akik a reptér túlsó felén voltak, már csak a felét kapták a mi adagjainknak. Ezután a legtöbben nekiestek és befalták az egészet, holott a hangszórón át figyelmeztettek mindenkit, -hogy ez két napi adag. Hiába volt az intelem. Azok az emberek, akik hetek óta napi 5 dkg kenyeret,egy fél liter sós lóhúslevet némi húsfoszlánnyal kaptak enni, nem bírtak ellenállni a csábításnak. Mi hárman, csak 1/2 kg kenyeret osztottunk el egymás között és ettünk meg, míg a másik kenyérdarabot félretettük másnapra. Ezt a kenvérosztást a szovjet haditudósítók filmes csoportja filmre vette és valószínű propaganda célra felhasználva a képsorokat be akarta mutatni, hogy mii ven humánusan bánnak a foglyokkal. Természetesen az ezrével szanaszét heverő hullákat nem vették filmre. A nap minden különösebb esemény nélkül telt ezután., néhány rekvirált, embervontatta parasztszánkóval az oroszok megkezdték a hullák összegyűjtését és a zónán kívülre szállítását. Természetesen a szánvontatók foglyok voltak a rakodókkal együtt, akik ezért a szomorú munkáért, az orosz tábori konyhán meleg ételt és kenyeret kaptak. Lám a halál is az életet szolgálja. Már a második napot töltöttük a hadifogságban és eszünkbe jutott számtalanszor tisztjeink szava erről. Mindig mondták, hirdették, hogy abban pillanatban, amikor a katona megadja magát az ellenségnek, az úgy bánik vele, ahogy a kedve tartja. Hiába a Genfi egyezmény a hadifoglyokról, azt az oroszok nem írták alá és nem tartják be. Amit ígérnek a tisztességes étkeztetésről, a sebesültek ápolásáról, elhelyezéséről, az mind csak merő propaganda. Hát ez bekövetkezett. Itt a szabad ég alatt a havon, jégen, mindenütt sebesült, betegek feküdtek minden ellátás nélkül. Lázasan, félig eszméletlenül kértek, könyörögtek segítségéért. Nyújtogatták kezüket felénk, akik magunk is alig álltunk a lábainkon és egyébként is teljesen tehetetlenek voltunk, hiszen saját magunk is segítségre szorultunk. A foglyok száma egyre szaporodott. Százával érkeztek az újabb és újabb csoportok, akik már nem bírták tovább a harcot a bekerített és halálra ítélt városban. Ezen a napon egész nap borult volt az ég. A hőmérséklet mínusz 10 fok körül lehetett. Mi hárman még mindig kitartottunk egymással. A hideg ellen úgy próbáltunk védekezni, hogy karjainkkal csapkodtunk és valami egyhelyben táncolást végeztünk. Ez nem sokat segített, mert hamar kimerültünk és abbahagytuk ezt a tornát. Lassan járkáltunk a tömegben és a földön fekvők 13
