Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)
Részletek Lukács Gyula Második világháborús naplójából - Az utolsó napok
volt itt. Megszólítottam a mellettem ülő gyalogost, kérdezve mióta van itt? Két napja, felelte. Adnak -e enni? -kérdeztem. A gyalogos rám nézett és megrázta a fejét, de nem válaszolt. Tovább nem is faggattam, mert más érdekes téma, az étkezésen kivül, szóba sem jöhetett. Lassan sötétedni kezdett. A levegő hirtelen hűlni kezdett. Az őrtüzeket az oroszok felélesztették és közelebb húzódtunk egymáshoz önmagunkat melengettük. Hosszú éjszakának néztünk elébe a nyílt ég alatt az egyre erősödő fagyban. Szerencsénkre borult volt az ég az és így igen erős fagyra nem kellett számítani, de azért így is -6 -8 C°-ra taksáltuk a hideget. Mikor teljesen besötétedett, lassan benyúltam a zsákba és a kis-edényemet, melyben a zsiradék volt, lassan bontogatni kezdtem az azt fedő újságpapírtól. Ez nem sikerült és így hát az ujjammal kilyukasztottam a papírt és kapargatni kezdtem a zsírt. Mikor valamennyi az ujjamra tapadt azt lenyaltam onnan. Fenséges ízt éreztem a számban, mikor a fagyott zsír elolvadt a nyelvemen. Sokat nem mertem enni, mert féltem a hasmenéstől. Azután bajtársaimnak engedtem át most már kincsnek számító kis edényt. Halkan suttogva egyeztünk meg abban, hogy amíg tart naponta kétszer, este és reggel a sötétben fogunk csak egy kávéskanálnyit fogyasztani. így talán pár napig kihúzhatjuk. Az éjszaka kegyetlen hosszúnak tűnt. Buda felöl halk moraj hallatszott. Éles fénypászták Vetődtek az alacsony felhőkre. Még tartott az ostrom. 1945. február 7-re virradtunk meg reggel. Lassan szállingózni kezdett a hó. A világosodássai mozogni kezdett a tömeg. Mindenki keresett valakit, valamit. Reménytelenül vizsgál- gatták málháikat körülöttünk az emberek, valami ennivaló után kutattak reménytelenül, csodára számítva, hogy valamelyik zsebben, zugban találnak egy ott felejtett kétszersültet vagy konzervet. Hiába. A délelőtt folyamán még érkeztek az újabb csoportok Buda felől. Hirtelen, mint valami varázsütésre, mozgolódás támadt az emberek között. Mindenki feszülten fia veit a reptérre közeledő teherautó oszlop felé. Rögtön elterjedt a hír: Ennivalót hoznak az oroszok.! És való igaz lett a hír. Az autók lassú méltósággal -rajtuk fegyveres oroszokkal- gördültek a tábor felé, majd megálltak a tiltott zónán kivül. Egy megafon hangja hallattszott, először német majd magyar nyelven: 10x5-ös oszlopokba sorakozni, mert csak azok kapnak kenyeret és halat akik ilyen zárt alakzatban sorakoznak. Hihetetlen gyorsasággal alakultak meg ezek az 50 főből álló csoportok. Sajnos sokan maradtak a havon fekve, akik az éjszakát már nem élték túl, és vagy sebesülésük vagy kimerültségük miatt meghaltak, megfagytak. Ezeknek a holttesteit az oszlopok mellé fektettük sorba, majd megkezdődött a várva várt kenyérosztás a teherautókról minden 12
