Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)

Részletek Keményfi Béla Magyar leventék a sarkkörön túl… c. könyvéből - A különleges lágerben

müfogsort készített. A Kispesti Nagy Feri is igy nyerte vissza fogait, amelyeket a rézbányában elveszített. Gyönyörű fogsorral tért haza.

Nem csak a fogak mentek el a hosszú évek alatt, hanem némelyiknek a haja, másiknak a hallása. Egyszóval nyom nélkül nem múltak el ezek az évek.

Várakoztunk. Vártuk, hogy végre indulhassunk haza. Ebben az idegőrlő várakozásban működni kezdtek az élősdiek, az aljas emberek, a jellemtele- nek. Loptak, erőszakkal elvették fogolytársaik pénzét. Nem voltak sokan, mindössze hatan, de veszélyeztették a láger közbiztonságát. Tőröket készítettek, mint azt az orosz blatnosjoktól látták, és azokkal kényszerítették fogolytársaikat pénzük, holmijuk átadására. Egyszer a próbacsendőrrel kezdtek ki, ez lett a vesztük. Egyik hajnalon óriási ordítás, üvöltés verte fel a láger csendjét. A próbacsendörök méteres kábeldarabokkal verték a banditákat, a fogolytársakat megrabló gazembereket.

Eggyel végeztek, megfogták kezénél, lábánál fogva, kidobták a vahta mellé.

A gyezsurnijok látták, de nem avatkoztak bele. Tudták, hogy megérdemelték, amit kaptak. Vezérük egy Miska nevű volt. A kidobált haramiákat a börtön kórházába szállították. A második csoporttal jöttek haza. A rend, a nyugalom helyreállt.

Szeptemberben beszélőre hívtak. Uram Isten! - ki kereshet engem?

Az apáca, Sáli Laci bácsi ismerőse látogatta meg Laci bácsit a börtönkórházban, és egyúttal felkeresett engem is, hozott kétezer régi rubelt. Lvovi tartózkodásunkról a kórházból küldött levélből értesült. A hívek adományát hozta el nekünk. Ettől kezdve viszonozhattam barátaim eddigi meghívásait.

A várakozás lassan, de biztosan őrölte fel idegeinket. Ketten megzavarodtak, az egyik egy huszonnyolcéves, a másik egy negyvenötéves fogolytárs volt.

Az történt, hogy a katonaság részére téli ruházatot, pufajkát, vattanadrágot, válenkit hoztak. Rögtön rémhír kelt szárnyra: felszerelnek bennünket, és irány vissza Északra. Közülünk hárman már jártak a magyar határnál, onnan hozták őket vissza. Tehát magyarázat is akadt. A rémhír annyira hatott, hogy már nem álltunk egymással szóba, kerültük a találkozásokat, mert csak egy téma foglalkoztatott mindenkit: mikor megyünk haza. Legtöbbször a válasz az volt, nem engednek bennünket haza. Ingerültek lettünk. Elment a jókedv, nem rúgták a srácok a bőrt, nem kártyáztunk. Ha Molotov a Nyugattal folytatott tárgyalásokat és eredményt akart elérni, akkor nemegyszer kijelentette:

132