Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)
Részletek Keményfi Béla Magyar leventék a sarkkörön túl… c. könyvéből - A különleges lágerben
Egy tiszt az őrparancsnoktól átvette iratainkat, és utasított bennünket a beszállásra. Felszálltunk. A vagon egyik felében németek, a másikban magyarok foglaltak helyet. Leültem a padlóra.- Igaz, hogy hazamegyünk? - kérdeztem a mellettem kuporgótói.- Azt mondják, de nem hiszem el -válaszolta egyhangúan, -tudod jól, hányszor mondták már. Lehet akkor hinni? Nem folytattuk, mert a kis magyar csapat rázendített: „Hosszú a jegenyesor, hosszú a jegenyesor hazáig, Fáradt lábam estére hazatalál nem messze van ide..." És bábeli nyelvzavarként hangzottak a városok, falvak nevei, ki-ki a sajátját foglalta a nótába: Örömtől sugárzó arccal énekeltünk. Nem törődtünk sem a dallam, sem a szöveg helyességével, csak fújtuk tele torokból. Fújtuk, hadd hallja meg mindenki, a most huszonnégy, huszonöt évesek nyolc év után reménysugarat látnak arra, hogy viszontláthassák szüleiket, testvéreiket, akiktől gyermekkorukban szakították el őket, de nem tudták miért! Zengett az egyik dal a másik után. A vonat monoton zakatolását elnyomta az ötven fiatal magyar torok. Harsogott: „Káposzta, káposzta, téli-nyári káposzta..." Egyszer csak nagyot rándult a vonat. Megálltunk. Szemben velünk a tajseti 20-as láger.- Szlezáty! /Leszállni/. -hangzott az utasítás. A fiúk egymást lökdösve ugráltak le, mintha azért versenyeznének, ki ér előbb haza. Engem segítettek le elsőként. Farkasszemet néztünk a lágerrel. Nem volt benne semmi különleges, olyan volt mint a többi, csak az őrök hiányoztak a géppuskájukkal a tornyokból. Nézelődésre nem sok idő jutott.- Szaty v ocseregyi! /Sorakozó!/ V sagom mars! /lépésben indulj!/ Elindult a száztagú csapat, mind magyarok. A németek merre mentek nem tudom, nem figyeltem. Gondolataim az ismeretlen jövőt fürkészték. Hogyan lesz tovább? Tényleg hazamegyünk? Vagy netán Kolimára? Miért nincsenek Őrök? Eddig szuronyos puskák között egymásba karolva kellett mennünk. És most? Se szurony, se kutya, se egymásba karolás, elmaradt a szokásos figyelmeztetés is! Tényleg igaz lenne, hogy hazamegyünk!? Eddig jutottam gondolataimba, amikor bevonultunk a lágerbe. Százméterre a kaputól egy asztalon feküdtek az aktáink. Két tiszt ült az asztal mellett. A másik asztalnál 128
