Knézy Judit: Fejezetek Somogy megye néprajzából - Iskola és Levéltár 36. (Kaposvár, 1992)
III. - Fehér vászonviselet, somogyi hímzőasszonyok vászonmunkái
-30 A paraszti- vagy takácsszőttesek leggyakoribb díszítő színe a piros, sötétvörös un. fejtőfonallal készült. Előfordult somogyi magyaroknál bordó, fehér, sárga, fekete, kék színű dísz, de piros-kék, bordó-fekete színpárosítás is, az első világháború után rózsaszín és zöld színek is. A Dráva menti horvátoknál a kort piros-fekete-fehér csíkok változtatásával fejezték ki ruhadarabokon (szoknya, női ing és szobabeli textíliákon is). Magyarok viseleti darabjain szőttesdíszt ritkán találni. Inget, kötényt, kendőt inkább kézzel varrtak ki. De abroszon, kosárkendőn, ágyi ruhán, törölközőn inkább színes szőttescsíkok mutatták, ha ünnepi darabokról volt szó. A halottas szőttesgarnitúrákon jelezték a minta színével az elhunyt korát (fiatalé vörös, vörös-kék, idősebbé bordó, bordó-kék, bordó-fekete, nagyon időseké fekete, kék, sárga, de legtöbb helyen fehér színű (lepedő, abrosz, törölköző, vánkos, tükörtartó ruha). Magyarok, németek, horvátok is különleges jelentőségűnek tartották a karácsonyi abroszt. Ez volt háztartásukban a legdíszesebb. Szintén a legdíszesebb ünnepi textiliák közé tartozott a gyermekágyas asszonyoknak vitt ételes kosarat takaró un. paszitos ruha minden nemzetiségnél. Különleges díszes volt a násznagy "pozovics" vállára tett szőtteskendő a Dráva menti horvátoknál, a gyermekágyas lepedő a Nagyberekben élő horvátoknál (Buzsák és környéke). FEHÉR VÁSZONVISELET, SOMOGYI HÍMZÓASSZONYOK VÁSZONMUNKÁI Somogybán a XIX. század második feléig a parasztság alsó- és felső ruházatának fontos részét képezték a házivászonból való ruhadarabok. Len-, kender- vagy pamutvászonból készültek az ingek, gatyák, szoknyák, kötények, fej- és vállkendők is. A varráshoz többnyire szabatlan vászondarabokat használtak fel, ennek szélessége, egysége egy "szél" a szövőszékről lekerült 50—70 cm széles darab) volt. Az ünnepi darabok jól látható széleit hangsúlyos felületeit varrott mintákkal díszítették. Minden asszonynak, de már a férjhez menő lánynak is kellett tudnia varrni. A vőlegényinget, s a leendő férj ünnepi ingeit ügyesebb menyasszony maga hímezte, másoknak a család nőtagjai segítettek a szabásban is, díszítésben is. A legtöbb községben akadt olyan testi hibás, nehezebb munkára alkalmatlan lány, aki varrásból, gatyalerakásból élt. Az öltéselemek, a fellelhető mintakincs elsajátításában, gazdagításában nagy jártasságra tettek szert. Téli estéken a fonókban gyakorolhatták hímezni tudásukat is a lányok és fiatal asszonyok; szükséglete szerint volt, aki fonni valót, volt aki varrni valót "ingburittást" (ingmell) "paszpallért" vagy "lénzőt" vitt magával. A Dunántúlra oly jellemző vagdalásos-laposöltéses varrások leghívebb megőrzője a Dél-Dunántúl. A fonalas díszítés Somogybán is—mint a paraszti hímzéskultúrákban általában—a szabatlanul felhasznált alapanyagok összevarrásának változatos módjaiból alakult ki, majd átterjedt az összeillesztések mentére. A Belső-Somogyból előkerült legrégibb visseletdarabokon már önálló, tehát nemcsak összerősítő szerepet játszó hímzett díszítő sorokat figyelhetünk meg, melyek a vászon szálainak irányát követve mértanias elemekből épülnek fel. A ruhadarabok díszítésénél (ujjak szélén, kötényen, ingmellen) az egyes vonalakat igyekeztek megtörni és különféle technikai megoldásokkal zeg-zug illetve hullámvonalas hatást értek el: hurkolással, tűzéssel, vászonrátéttel (népi neve csipke, fogazás, egérfog, cakni, nagyobb csíkoknál kígyó vagy vízfolyáé). Gyakran a takácsszövések rozettás, csillagos, rózsás díszsorait, madarait utánozták varrással. Lapos-, lyuk-, tűző-, csavart-, szár-, lánc- és zsinóröltés gyakori elemek voltak. Ez a merev mértanias mintakincs a XIX. század második felében szabadrajzúvá vált. Különösképpen a polgári szabás hatását mutató férfiingek gallérján, kézelőjén és mellén, valamint a női kendőfélék szélén és sarkaiban virágzott ki ez a stílus és lett tele a ruhadarab szó szerint virágokkal, ágakkal, madarakkal.
