Knézy Judit: Fejezetek Somogy megye néprajzából - Iskola és Levéltár 36. (Kaposvár, 1992)

III. - Fehér vászonviselet, somogyi hímzőasszonyok vászonmunkái

-36 A XIX. század közepéig úgy illett, hogy a nők nagyon elfedjék arcukat kendőikkel legalábbis a templomban. A templomi jegyzőkönyvek ezért kifogásolták, mert a nőknek fedetlen fejjel kellett a templomban lennie, az asszonyoknak csak a konty lehetett. Csak emléke él a hatalmas fehér vászon, többszörösen hajtogatott és az egész fejet beárnyékoló fejkendőnek (Göcsejben pacsa a neve). Viszont máig használatosak a kisebb nagyobb méretű, különféle anyagú, elől megkötött fejkeszkenők.

VáJJkeszkenőt is viseltek a nők nyáron selyemből, kartonból, ősszel szövetből (übet-, kásmirkendö) Télen hatalmas nagy szövet rojtos, vagy kötött kendőt húztak fel felsőkabát helyett (berliner), vagy még afölé. A fiatalabbaké színesebb (fehértől-vörösig), idősebbé sötétebb (bordó, kék, fekete, barna) volt.

A férfiak ruházatában a XIX. század folyamán a korábbi fehér vagy szürke szűr és szürkankó (rövi- debb kabátka) mellett tért hódító posztó és szövet kabátok, mellények és különféle szabású, díszű nadrágok (elsősorban csizmanadrágok) színe a nemesi viselet hatására sötét vagy világoskék volt. A XIX. század végére viszont a fekete szín vált e ruhadaraboknál általánossá. Ekkoriban jelent meg a pantalló is, de csak az első világháború után szorította ki teljesen a vászongatyát (kivéve pl. aratás esetén), melyet már ezután csak idősek viseltek.

A nőknél a viselet kiszínesedésével először a karton, kékfestő, szövet, bársony felsőszoknya, a barokk eredetű mellénykeforma, majd a nem vászonból való kötény hódított tért. A XIX. század végére a polgári szabású és gyári anyagú blúzféle (leves, röpike, blujz) és kiskabát (bajkó, kacabajkó, gyukni) már Észak- Somogyban általános (Külső-Somogy), Nagyberek, Kis-Balaton körzete, de Kaposvár környéke és nagyobb helységek népességénél is). Ezzel egyre inkább kiszorult a házivászon felsőruházat, de a szűcsök és szűrszabók által készített hagyományos ruhadarabok is.

A házivászon felsőruházatnak késői hírmondójaként maradt fenn a XX. század elejéig a zselici és a belső-somogyi reformátusoknál, a Lakócsa környéki horvátoknál a fehér vászon felsőruházat hordása a nagypénteki gyászünnep (nagypéntekigyónó) és családi gyász alkalmával is. Ilyenkor elhagytak lehetőleg minden színeset, cifrát a ruházatból és fehér felsőruházatot öltöttek, de ezeknek esetleg anyaga, szabása, díszítése is megőrizte a régi hagyományokat (Csököly, Somogyszob, Szenna, Szilvásszentmárton stb.). A fekete gyász az I. világháború után lett általánossá. Egy ideig és helyenként még az 1940-es években is a mintanélküli kékfestő anyagból is készültek gyászöltözékek.

A lábbelik tekintetében a XIX. századig elsősorban a különböző formájú bocskorokat, bőrpapucsokat, sarukat kell említeni. Az egyszerűbb telekes- vagy kancabocskort cserzett vagy cserzetlen bőrből és pántokból maguk készítették a parasztok, pásztorok. Fedeles bocskortm&t a mestertől rendeltek meg, vagy vásáron vettek. Legtovább az aratási időszak lábbelijeként élt a bocskor az 1940-es évekig. A papucs és csizmaviseletre erősen hatott a hódoltság korában nálunk megfordult török mesterek tevékenysége, (talpát és felsőrészét jellegzetes öltéssel a balfelén illesztették össze és megnedvesítve kifordították). A csizma a XIX. század elejétől kezd általánosan mint ünnepi lábbeli terjedni, fiatal nők piros színűt is viseltek. Bocskort, csizmát cselédeknek, pásztoroknak, inasoknak is biztosítottak bérükben.

Nyári időben mezítláb jártak. Hideg időben hordtak az asszonyok és férfiak is házilag kenderből vagy gyapjúból kötött, talpalt lábbelit. Ezeknek csinosabb darabjait a tutyismesterekYts,ú\&\Xkk. Leányok, fiatalasszonyok ki is hímezték a tutyijukat. A XIX. század folyamán férfiaknál a bakancs, nőknél a magas fűzős cipő is tért hódított, nőknél eleinte csak fekete színben, később barnában (sárgának nevezték). A faklumpa ismerete a német lakosokkal terjedt el.

A két világháború közötti időben a férfiak gyakorlatilag már nem a korábban hagyományos bőgatyás viseletben jártak, hanem nagyon hasonlóan a városi viselethez, mégis felismerhetően paraszti ruházatban (csizmanadrág, kalap, lábbeli, felsőkabát stb.).

A legtovább a Dráva menti, Lakócsa és környéki horvátok tartották meg hagyományos viseletűket szinte az 1950-es évekig. A megyének két vidékén a Koppány mentén és a Kapos keleti szakaszán (Vízmente) a női viselet sajátos utóvirágzását eredményezte a meggazdagodás, megváltoztatva a korábbi ruházat szabását, jellegét, színét stb. A Koppány mentén a pillés, színes, flitteres, a Vízmentén a neecesnői konty mellett a fapárnás, nagyon bő, sokszoknyás, sokszínű brokátos, nyomott selymes, bársonyos ruházat alakult ki. A megye nagyobb részén az 1930-as évektől maradt el a nők hagyományos kontya, az 1950-es évektől pedig a szűk ruházat térhódításáról lehet beszélni.