Knézy Judit: Fejezetek Somogy megye néprajzából - Iskola és Levéltár 36. (Kaposvár, 1992)
I. - Szőlőhegyek, borvidékek Somogyban, paraszti szőlőművelés
-11 csömendi, mesztegnyői, nagybajomi lakodalmasoknak is volt szőlője, volt itt a közép- és kisnemeseknek, iparosoknak is birtoka, a Széchenyi uradalomnak majorsági szőlője is. A Niklán lakó Berzsenyi Dánielnek anyai öröksége révén Gombán volt szőlője. A szőlőművelés szerves része volt gazdálkodásuknak. Az un. szőlőhegy nemcsak szőlő, de kaszáló, rét, gyümölcsös is lehetett egyszerre, sőt szántóföldi termények is előfordultak itt. Talán ez a sokoldalú felhasználásmód magyarázza, hogy olyan nagy kedvvel látott neki a törökdúlás után alig magához tért paraszti népesség a szőlőföldnek való irtásoknak. Az uradalmak hozzájárultak ehhez, hiszen a jobbágyok hegyvámot fizettek és elvadult területeket műveltek meg. A XIX. század elejétől már egyre több uradalom kezdeményezi is a jobbágyok ilyen irányú tevékenységét, mert szükségük volt a keserves munkával termővé tett földekre, amelyeket alkalomadtán igen alacsony irtásbér kifizetése ellenében visszaválthattak saját majorságuk területének növeléséhez. A mernyei uradalom pl. Mernyén, Homokon és Várongon adott 1810-ben földet a jobbágyainak szőlő telepítésére. Kutaskozmán Boronkay György 1818-ban és 1822-ben szerződött a kutasi, kozmái, belegi és nagybajomi jobbágyaival, hogy 6 év alatt szőlővel beültetik Kozmát. A szőlőhegyek szervezeteinek elöljáróit, a hegymestert, hegybírót, a két esküdtet két évi időtartamra választották, a hegypásztorokat vagy csőszöket egy évre. Évente kétszer tartottak hegygyűlést, s ezen 1848- ig az uradalom képviselője is részt vett. A szőlőhegyeket körülkerítették, s hegykapukon vagy hágsókon lehetett bejárni. A gazdák kötelesek voltak a földjüket körülvevő gyepüket gondozni, a szomszéd földjének határát tiszteletben tartani, az utakat szabadon hagyni. A munkákat egyidőben kellett kezdeni és befejezni, különösen szigorúan vették a szüret engedéllyel való megkezdését. A szőlészet és borászat színvonala az 1850-60-as években alig változott. A volt jobbágyok még egy ideig (1868) tovább szolgáltak dézsmával. Ekkor még jó piaca volt a Balaton melléki és nyugat-somogyi boroknak Stájerországban, Szlavóniában. Felfejlődtek erre az időre a Tab környéki szőlőhegyek borai. De a somogyi borok mindig is elmaradtak a Balaton felvidéki, a Tolna és Baranya megyei híres borok mellett. A közép-és nagybirtokosok nagyobb mértékben importáltak újabb szőlőfajtákat, mint korábban. A legelterjedtebb, a környezethez leginkább alkalmazkodó régi fajták a sárfehér, mézes, aranybajor és a török idők óta a kadarka voltak. A szőlészeti és kertészeti ismeretek az 1860-as évek végétől bekerültek az elemi iskolák tanrendjébe. Az 1880-as évektől csökkent a borexport a megyéből. Ezt a kisebb válságot követte egy jóval nagyobb, a filoxera megjelenése, melynek hatására 1886-1890 között a szőlők jelentős része kipusztult. A szőlőterületek újratelepítésében, illetve új, homoki szőlők létesítésében segített az állam új amerikai alanyba oltott fajták behozatalával, korszerű szőlőtermelő- (karók, kötözőanyagok), növényvédőszerek (permetezők), borfeldolgozó eszközök (szőlődaráló) forgalmazásával, jutányos áron való terjesztésével. A megye nagyobb részén az új termelési módszerek ellenére sem készítettek jobb minőségű bort. Olcsó, egymáshoz érési időben nem illő, de bőven termő fajtákat kevertek, többek között a direkttermőket (noha, otelló, delavera, izabella). A századfordulótól egyes helyeken kisebb mennyiségben csemegeszőlőt is telepítettek (Balaton mellett, városiasabb helyeken). 1895-1935 között csökkent a szőlők területe, mivel beszűkültek az eladási lehetőségek. A távoli domboldalakon lévő szőlőit sok község lakói ekkoriban adták el és részesítették előnyben a saját határukban levőt. A legtöbb és legjobb bort még 1935-ben is a megye északi és nyugati dombvidékeinek falvai adták el. A megye lakossága önellátási céllal mindenfelé megtermelte a maga borát, a Dráva menti horvá- toknál fogyott kevesebb bor, de több pálinka. A szőlőhegyi munkák, a hegyre járás, a bor átfejtése, a pinceszerezések sajátos részét képezték a falusi életnek. A nagyobb erőfeszítést kívánó munkákban (telepítés, szüret) a fiatalabb családtagok is részt vettek, de többnyire az öregek jártak ki nap, mint nap.
