Nagy Béla: Fradisták fényképalbuma 2. Potya. Egy élet megörökített pillanatai (Budapest, 1985)

HM Légügyi Hivatalába osztották be, s mellette az Elektromos Művek légoltalmi raktárának lett a vezetője. Katonai és légós igazolványok, iratok és eszközök álltak rendelkezésére és szabad mozgása volt. Ma már eléggé tisztázott, hogy behívását éppen a honvédségnél levő tisztelői és barátai intézték. Egyrészt így akarták a további zaklatásoktól megkímélni, és viszonylag biztonságos menedéket nyújtani számára. Másrészt, ismerve a Légügyi Hivatal többségének németellenes beállítottságát, nekik is szükségük volt egy megbízható munkatársra. Ez arra enged következtetni, hogy Tóth Istvánnak az ellenállás katonai szárnyával is volt kapcsolata. Minden valószínűség szerint általa került kapcsolatba a csoport a katonai ellenállási mozgalommal, a budapesti hidak megmentésénél is számítottak rá.

Amikor a nyilasok a katonai ellenállási mozgalmat felszámolták, a vele kapcsolatban levő polgári csoportok többsége elkerülte a lebukást. Egy részük feloszlott, mások elszigetelve is tovább próbálkoztak. A sportemberek csoportja — ahogy a szak- irodalom Potyáékat nevezi — érintetlen maradt, s az eredeti terveknek megfelelően a Ferenc József — a mai Szabadság — hid megmentésének előkészületeit folytatták. Az akció tagjai — különböző helyeken — Kovács irányításával speciális kiképzésben vettek részt, mások a hídőrség mozgását rögzítették. Tóth István, hogy erősítést szerezzen, kapcsolatba lépett a XIV/2. Kiska alakulattal, amely a Légoltalmi Liga égisze alatt működő illegális szervezet volt. A parancsnokokat — Zsabka Kálmánt és Varga Károlyt — jól ismerte. Korábban már együttműködtek az eltiltott művészek megmentésében, illetve Potya az alakulat legalizálásában is segítségükre volt.

Sajnos a tervek nem váltak valóra. December 5-én előbb Kovács Pált, majd másnap már a csoport egész vezérkarát letartóztatták: Tóth Istvánt, Kertész Gézát, Jánosi Bélát, Holecska Tibort és további húsz személyt.

A defenzív osztályon — a Hadik laktanyában — egy hétig folytak a kegyetlen vallatások. December 13-án a Gestapo vette át őket, s annak Fő utcai fegyházába kerültek. Innentől kezdve sorsuk teljes pontossággal nyomonkövethető az ott raboskodó foglyok visszaemlékezéseiből. Például Tóth Potya cellatársa, a Szent Imre Kollégium igazgatója, akit december 20-án tartóztattak le, így írja le találkozásukat:

„Egy fegyveres őr felkísért az 513-as cellába. Leültem az üres ágy szélére. A másik ágy kupaca alatt egy ember aludt. Elítélt gonosztevő, vagy politikai fogoly? Fogalmam sem volt. Mikor végre megvirradt, megmozdult a szomszédom. Izgatottan vártam. Ő már régebbi lakos volt itt. Egyedül volt, és láthatóan nem örült, hogy társat kapott. Az ismerkedés nehezen indult. Bizalmatlansága csak lassan oldódott fel. Nem árulta el, hogy miért van itt, de nem átallot- ta egyenesen megkérdezni elfogatásom okát. De aztán nagyon megszerettem őt. Közismert sportnév. Barátai csak Potya bácsinak szólítják. Nálam Fiatalabb, mégis idősebbet mutatott... Potya bácsi naponta félhangosan átszólt a szomszéd cellába: Géza, Géza, s aztán elkezdődött a beszélgetés. Kihallgatás és szabadulás körül forogtak a hírek. Nekem az ajtónál kellett figyelni, nem jön-e felénk az őr. Vajon ki ez a Géza? Persze, hogy érdekelt. Még mindig kissé bizalmatlan társam eleinte nem vallott. Fiktív név — mondotta — csak úgy bolondságból beszélgetünk. Nem ismerem. Lassan mégis kiderült, hogy egyazon ügy miatt kerültek ide. Sportbarát, Rómából jött haza. Voltaképpen tréner. Ügyük komoly dolog volt, és csodáltam optimizmusát a kiszabadulást illetően. Potya bácsiék nemes, hazafias célért társultak: esetleg megakadályozni a budapesti hidak felrobbantását.”

43