Nagy Béla: Futballévtizedek. 125 magyar-osztrák válogatott mérkőzés története (Budapest, 1984)
Emlékezések
EMLÉKEZÉSEK HAJOS ALFRÉD A különböző ramblermérkőzések után izgatottan készülődtünk az első bécsi találkozóra. Megmondom őszintén, akkoriban a válogatottban való részvételt korántsem ambicionáltak úgy a magyar játékosok, mint manapság. Ennek egyik oka az volt, hogy biztos vereségre számított mindenki. Így aztán nehéz volt összehozni a csapatot, amely bizony már eleve deprimált hangulatban indult útnak Bécs félé. Mi, akük jelentkeztünk, s akiket az akkori válogató tanács űrijelölt, boldogan készülődtünk, noha tudtuk, hogy biztos vereség vár ránk. Vasárnap reggel a mérkőzés napján indultunk útnak a bécsi gyorssal. Természetesen harmadosztályon, fapadon. Meleg fogadtatásban volt részünk a bécsi pályaudvaron. Cilinderes, bajuszos, szakállas, meglett férfiak fogadtak és üdvözöltek bennünket, s ez nekünk, fiataloknak igen jól esett. Aztán az osztrákok szörnyen magas vadászkocsiba ültettek bennünket, s végigvonultattak jóformán egész Bécsen, nyilván azért, hogy ezzel is reklámot csináljanak a délutáni mérkőzésnek. A bakon köpenyes kocsis és trombitás ült s ez utóbbi különböző indulókkal szórakoztatta az utca népét. A kocsin körben a mérkőzés plakátjai lógtak. Egyórás sétakocsizás után már hajtattunk is ki a práterbeli WAC-pályára, amelynek kerítését akkoriban csak kötélkordon képviselte. Hamarosan vetkőztünk s már kezdődött is a mérkőzés. Már az első percekben mindannyian láttuk, hogy nagyon tudnak az osztrákok, sokkal jobbak nálunk, s csak az lesz a kérdés hány gólt kapunk. Főleg a Studnicka—Taurer balszámy rohamozott, s az ötödik perc táján benn is volt az első góljuk. A mi csatársorunk tagjai nem értették meg egymást, pedig egyénileg mindannyian elég jó játékosok voltunk. Támadásaink jóformán nem is értek el az osztrák kapuig, mert a két kemény osztrák hátvéd nagyszerűen állt a lábán. Messziről próbálkoztunk lődözni, persze eredménytelenül. Az első félidő végetfelé esni kezdett, s az egyre jobban csúszóssá váló talaj is az osztrákoknak kedvezett. Kapusunk vagy két potyagólt kapott, így alakult ki az 5-0. Megérdemelték az osztrákok, de a gólarány kissé túlzott vak. Az esti banketten — emlékszem — a pénztárosuk mondta az üdvözlőbeszédet, s örömmel közölte, hogy rekordbevétel volt a mérkőzésen. Hát igen, az addigi százas nézőszámok után nagy eseményt jelentett, hogy ötszázan szurkolták végig a mérkőzést... SCHLOSSER IMRE 1909. május 2-án játszottuk Bécs ben a tizenkettedik osztrák—magyar mérkőzést. A (budapesti mérkőzések során addig már vagy öt győzelmet arattunk, de Bécsben még mindig vereséget szenvedtünk. A bécsi közönség igen nagy szeretettel fogadott bennünket, úgyannyiira, hogy például a szállónkból alig tudtunk elindulni a pályára, olyan nagy tömeg állt körül bennünket. Vagy száz magyar szurkoló is elkísért Budapestről, közöttük igen sok nő, akik azután a mérkőzésen alaposan kitettek magukért. Lelkesen buzdítottak bennünket, s hangjuk egyáltalán nem veszett el az ezerfőnyi osztrák szurkolóhad kiabálásában. Ha jól emlékszem, az akkor 16 éves Kertész II először játszott a válogatottban. Azért emlékszem vissza szívesen erre a mérkőzésre, mert talán ezen játszottam a legjobban valamennyi magyar—osztrák találkozó (közül Nagyon nehéz mérkőzés volt, 'hatalmas iram, keménység jellemezte a játékot. Nagyon jól játszott az osztrák csatársorban Söhmieger, bár csak egy gólt lőtt nekünk. A félidőben 2-2-re állt a mérkőzés s a szünetben megfogadtuk egymásnak, hogy minden erőnket beleadva küzdünk a továbbiakban a győzelemért. A máskor sportszerűen játszó osztrák csapat ezúttal feltűnően keményen küzdött s természetesen nagyon szeretett volna győzni. A harmadik gólt 2-3-as állás után értem el, majd a befejezés előtt úgy tíz perccel egy jól sikerült kapásgóllal megszereztem a vezetést, s mint később kiderült, ez volt a győzelmet jelentő gól. Amikor a német játékvezető lefújta a mérkőzést, bizony nagyon melegünk lett, mert az osztrák győzelemre számító bécsi közönség — nyilván mérgében — rajtunk akart bosszút állni. Magyarán szólva, meg akartak verni bennünket, s a rendezők és a rendőrök alig-alig tudtak megvédeni a szurkolók dühe elől. Szinte megszöktünk a pályáról, csak úgy futballcipőben, vizes mezben, magunkra kapva felöltőinket. Még így is kőzápor zúdult utánunk, örültünk, hogy ép bőrrel meg- úszttik s nagyobb baj nélkül értünk be a szállóba. Az esti vacsorán az osztrák vezetők nagyon 98
