Nagy Béla: Fradisták. Az FTC labdarúgói 1900-1980 (Budapest, 1981)

Ferencvárosi emlékalbum

VÉPIPÉTER

lehetőségért mindig meg kellett küzdenie.

— Így szoktam bele abba a helyzetbe, hogy nekem az esetek többségében valakit mindig „le kellett hagynom”, bizonyítva, hogy érek annyit, mint a vetélytársam. A labdarúgás, az élvonalbeli szereplés számomra tulajdonképpen kezdettől fogva egy nagy versenyfutás. Maratoni távon — sok hajrával!

A „nagy hajrá” jól sikerült: az 1978—79-es bajnokságban mutatott játékáért megkapta a Toldi-vándordí- jat! Egy év múlva azonban már a búcsú következett . . .

Nem valószínű, hogy a búcsú Vépi Petinél jobban megrázott volna másokat. Köny- nyel teli szemét nézve, az ember elmerenghet azon, hogy egy egyesületben hogyan követik egymást a generációk, s mily nehéz a szív- vel-lélekkel klubért élőktől elköszönni. Peti haja ma már erősen őszülő, pedig csak 31 éves. Amikor a Fradi mezt először felvette, 11 éves volt... Két évtizedet töltött a Fradiban, itt cseperedett felnőtté, itt ismerte meg a siker édes, a balsiker keserű ízét. Innen lett válogatott labdarúgó, itt élt közöttünk. Élt és helytállt. Nem kirobbanó tehetségével, hanem csupa szív, az FTC-ért mindent megtevők elszántságával, határtalan lelkesedésével. Valaha ezt a csapatot ilyen emberek tették népszerűvé, akiknek a tehetségét messze túlszárnyalta lüktető lelkesedésük, vagy ahogyan mondani szokták, „Fradi- szívük”. Péternek ilyen a szíve, s játsszék majd akármi156