Nagy Béla: Ezerszer a győzelemért (Budapest, 1975)

határozottan és teljes egészébe.n föléje is tudott kerekedni. Nem nehéz el­képzelni, hogy a harmincezer főnyi nézősereg szívébe valami új érzés köl­tözött ezen a mérkőzésen. Valami eddig sohasem ismert fájdalom, valami kimondhatatlan keserűség és fanyarság, ami sírját igyekezett ásni mindan­nak a boldogságnak felhőkbe járó ábrándoknak, amellyel az uruguayiak futballjuk legyőzhetetlenségét agyonbecézték szívükben, lelkűkben. Bizonyos, hogy a Ferencváros győzelme sehol akkora csodálatot nem váltott ki, mint Uruguayban. A messziről jött diadalmas vendégben új tulajdonságokat fe­deztek fel, azt a futballt, amit a mérkőzésen játszott, érdemesnek tartották arra, hogy jobban megismerjék, mégegyszer élvezzék és megbámulják. So­hasem tartozott szerencsés megoldásnak az, ha a túrázó csapat kivívott győzelme után revánsra állott ki. Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy a legyőzött ellenfél százszoros igyekezettel tör a győzelemre, hogy megin­gott tekintélyét helyreállíthassa, régi pozícióját maradék nélkül foglalhassa el híveinek szívében. Kilencven perces irgalmatlan harc, összeroskadásig való küzdelem várja a ferencvárosi fiúkat s szinte alig merjük hinni, hogy nem roppannak össze a nagy teher súlya alatt. (Nemzeti Sport, július 28.) Uruguay—Ferencváros 3:0 július 28. Montevideo Elvégeztetett! Kikaptunk a revánsmérkőzésen, mert ki kellett kapnunk. Szégyenkezésre egyáltalán nincs okunk, viszont azt látjuk, hogy az urug­uayiak nem tudnak büszkék lenni erre a győzelemre. Az a húszezer ember, amely a mérkőzést végignézte, alig-alig tudott örülni a góloknak. A kö­zönség csendes és a nagyon várt örömünnep egészen hézköznapivá silá­nyult. Maguk az uruguayok tudják ennek legjobban az okát, azt ők is ér­zik, hogy a győzelem dacára miért nem tudnak igazán örülni, mikor pedig annyira áhitoztak ez után a győzelem után. S most látom, hogy bármeny­nyire szeretik is ezek az emberek a futballt, bármennyire elfogultak, és nem­zeti ügyüknek tartják a győzelmet, azért meg tudják ítélni a csapatok tel­jesítményének értékét, súlyát. A vereség ellen nem tehettünk semmit, s ha tizenegy ördöggé változott volna a tizenegy fiú (Amsel — Hungler, Papp — Furmann, Bukovi, Obitz — Rázsó, Takács II., Turay, Toldi, Kohut) — hiszen azok sem küzdhettek volna jobban — akkor is elszenvedtük volna a vere­séget. Nekem csak az bántja a szívemet, hogy gól nélkül kéllett levonulnunk a pályáról. De minden elfogultság nélkül meg kellett azt is állapítanom, hogy az első félidőbeli játékuk alapján rászolgáltak a győzelemre. A gól­arány már túlzott, s ez a mi balszerencsénk terhére írható, mely nem en­gedte meg, hogy csak egyetlen lövésünk is utat találjon Garzia hálójába. Nehéz, nagyon nehéz mérkőzés volt ez minden tekintetben. Általában elis­merték, hogy Lombardi nem bíráskodott helyesen, nem torolta meg a túl erélyes játékot velünk szemben, s a fiúk bizony sokat panaszkodtak emiatt. Turay a lábát mutogatja, mely nagy foltokban viseli a mérkőzés emlékeit. Toldi Andradera panaszkodik, aki állandóan páros lábbal csúszott alája, fe­jelésnél pedig két kézzel támaszkodott rajta. Elnyomta, eltolta a labdától, lenyomta a levegőben kézzel és a bíró sohasem fütyülte le a világhírű né­gert. Papp Laci csak hallgatta Toldit, aztán csendesen megszólalt: öregem, csak egyszer jönne az a hosszú néger az FTC pályára, tudom Isten vörösre manikűröznék a kezét, s nem lökdösne vele. 25

Next

/
Thumbnails
Contents