Nagy Béla: Ezerszer a győzelemért (Budapest, 1975)

A KÉT OLIMPIÁN DIADALMASKODÓ URUGUAY LEGYOZETESEHEZ

A Ferencváros a várakozást messze túlszárnyalta eddigi szereplésével. Nem szabad elfelejtenünk, hogy minden olyan mérkőzésen, amelyen reprezentánsainknak idegenben egyenlő rangú ellenféllel kell felvenni a harcot, az ellenfél olyan előnyben van a mérkőzést kísérő körülmények következtében, ami legalább két gólnak felel meg. Valóságos hendikepversenyt játszik minden csapatunk, amikor idegenben nagytudású, fejlett játékkultúrájú csapattal kerül szembe és így vojt ez vasárnap is a Ferencváros a kétszeres világbajnokot látta magával szemben. Könnyű elgondolni, hogy a montevi- deoi National pályán az otthoni tizenegy sokkal fölényesebb nyugalommal jelenhetett meg a harmincezer néző előtt, mint a messze földről idevándorolt magyar fiúk együttese. Tessék elképzelni a hangulatot, amikor a magyar csapat udvarias megtapsolása után a harmincezer torok kitörő örömmel, harsányan és boldogan rivalg kedvencei felé. A zsibongó pálya fölött repülőgép motorja zúg. Parádés száiliongással illeg, billeg a dübörgő nézőtér felett. Az ülésből kihajlik egy kéz és valami tarkaság zuhan a pályára. Kék-fehér-kék uruguayi színekbe csavart labda ugrik fel belőle. A nép őrjöng, a gépet ünnepli, a nemzeti színeinek a becsületét bízza a csapatra és ezeknek a színeknek a mámora extázissá magasztosítja a lelkesedést.

A mieink csak állnak ebben a zajban, zúgásban és valami érthetetlen vágy ágaskodik bennük, jó lenne, de jó lenne megszökni innen. Oly fájdalmas, oly keserűen kegyetlen érzés ez az elhagyatottság. De íme, ott a kék-fehér színek mellett még egy lobogó bomlik ki. Piros, igen piros. Azután lassan lecsavarodik a fehér! Micsoda boldogság, micsoda káprázat. Csakugyan a piros-fehér-zöld színek azok. Az otthoniak vágya, szorongása, félelme és buzdítása, omlik el a magyar trikolór színein, felrémlik minden minden kedves arc, ami a szívekben él az egész úton. Könny kívánkozik a szembe ... de nem, most nem szabad ellágyulni. Azért a három színért, azért a sok otthoni sóhajért, azért, csak azért is.

Minden ideg feszül, minden szem a labdára mered. Megszólal a síp és elindul a labda mögött a gyilkos, viharos, feltarthatatlan magyar roham. Ennek a rohamnak nem lehetett ellenállni. Ez a roham huszonöt percig tartott és ámulatba ejtette Uruguay népét, amint három gólt kergetett be abba a veretlen kapuba. S ahogy az uruguayi nézősereg nem értette meg ezt a csodát, úgy fojtja a boldogság, az öröm mámorát az itthoniak szívébe a kérdés: hogyan történhetett ez? Sokan a könnyebb végét veszik a dolognak és az uruguayi csapat összeállítását várják, vajon a legjobb csapat állott-e ki a Fradi ellen? Pedig ebben kételkedni sem lehet. Nem is fontos, miképpen állították össze az uruguayiak a csapatot nem fontos, hogy minden posztra eltalálták-e a legjobb megoldást nem fontos, hogy esetleg valaki gyengébben szerepelt esetleg ezen a mérkőzésen, mint máskor, egy fontos csupán, hogy a magyar csapat legyőzte Uruguay hivatalos válogatottját, amely még otthon sohasem szenvedett vereséget! Ez a győzelem pedig a magyar futball külföldi dicsőséges szereplésének eddigi legkimagaslóbb fegyverténye. A titka egyszerű. A Ferencváros teljes tudatában volt feladatának és ahhoz mérten küzdött. Nem volt hajlandó elfogadni azt a megállapítást, amit pedig a csapathoz közelállók is vallottak, hogy a dél-amerikaiak sokkal gyorsabbak és velük szemben a Ferencváros védelme túlságosan lassú. A Ferencváros teljes lendülettel feküdt a játékba és taktikai érettségének gyönyörű példáját adta azzal, hogy a játék elején ellenállha23