Kapronczay Károly: Közép-Kelet-Európa orvosi múltja (Budapest, 2013)
4. Románia
vány 1828-ban volt. Más volt a helyzet a török uralta Havasalföldön és Moldvában, mivel a törökök akadályozták az egységes kordon- és karantén rendszer kiépítését. Ők ugyanis a betegséget isten büntetésének vélték, így az ellene való védekezést isten akaratával való szembeszállásnak vették. Moldvában és a Havasalföldön a pestis 1828-1830-ban szűnt meg, miután a román fejedelemségek is kiépítették a kordon- és karantén rendszert. A leprát ugyan elsőként Erdélyben észlelték, a domonkosok külön lepratelepeket szerveztek. A legjelentősebb leprakolónia a havasalföldi Cimpulungon létesült, a leprásokról a 14. században bevezetett Codexul misekor fejedelmi intézkedéssel gondoskodtak, amit a román fejedelem bocsájtott ki 1378-ban. A leprásokból külön zárt közösséget szerveztek, a szomszédos Matául de Jós község lakosságát felmentették minden adó és szolgáltatás alól, feladatuk a lepratelep lakóinak teljes ellátása lett. Moldvában lasi (Jászvásár) városa mellett is hasonló lepratelepet hoztak létre, amely egyházi védnökség alatt működött az előbbiekhez hasonló módon. A lepra a 17. században kezdett csökkenni. A szifiliszt elsőnek Brassóban, Valentin Kraus írta le katonaorvosi jelentésében 1500-ban. A betegség olyan gyorsan terjedt, hogy 1539-ben már védekező intézkedéseket hoztak, a város falain kívül épített házakban helyezték el a fertőzötteket, az ún. „francia házakban". Még a 18. században is léteztek ilyen házak Kolozsvárott. Ebben az időben a havasalföldi és moldvai adatokat a loan Neculce és a Cantacuzino krónikákban találhatjuk. A középkor keresztény gyógyító helyei a szerzetesi kolostorokban kialakított betegszobák voltak, ahol nemcsak a beteg rendtagokat, hanem egyedülálló szegényeket vagy útközben megbetegedett vándorokat is gyógyítottak. Erdélyben, Kolozsmonostorban (1061), Szebenben (1292) és Besztercén (1295) működött xenodochiumról van tudomásunk, bár ennél több ismeretünk nincs. A városokban létesített ispotályokat (Kolozsvár (1366), Nagyvárad (1339), Brassó (1385)) a városi akarat hívta életre, fenntartásukra adót vettetek ki a városi lakosokra vagy közadományokból működtették. Ezek katolikus intézmények voltak, míg az ortodox kolostorokban ugyanezeket bolnitáknak hívták. Ezek hasonlóak voltak a katolikus kolostorok betegszobáihoz, azonos feltételek között történt a betegek befogadása is. Az ápoló szerzeteseket valamelyik bizánci monostorban képezték ki. A román ortodox monos155
