Simon Katalin: Sebészet és sebészek Magyarországon 1686-1848 - A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Levéltárának kiadványai 5. (Budapest, 2013)
VII. A sebészek társadalomban betöltött szerepének eltérő formái
240 VII. A sebészek társadalomban betöltött szerepének eltérő formái nem lehet tovább tanulni, azaz kiegészítő vizsgákkal lehetővé kellene tenni, hogy az orvosdoktorok közé kerüljenek.1297 A vitákat végül az események döntötték el. A szabadságharc leverése után visszaállt a hagyományos „kétfokú” képzés: az orvosdoktori és az ahhoz képest alsóbb fokúnak számító sebészi szakok (sebészmester, polgári seborvos). Az Osztrák-Magyar Monarchia egészében végül 1872-ben szüntették meg az alsóbb fokú sebésztanfolyamot és vezették be az egységes orvosképzést. 7.3. Sztereotípia és/vagy tévhit? A hazai orvostörténeti szakirodalomban egy-két kivételtől eltekintve meglehetősen egyoldalú kép alakult ki borbély-sebészeinkről. Ebben szerepe volt annak, hogy az első, orvostörténettel foglalkozó kutatók a 19. században orvosok voltak, kiemelt kutatási témájuk pedig a nagy vívmányok és híres orvosok munkássága volt. így a mindennapi élet sok kis névtelen szereplője háttérbe szorult, ráadásul a 19-20. század fordulóján visszatekintve a múltba az orvosok, a sokféle gyógyító réteg monopóliumért vívott évszázados küzdelmének nyerteseként, a sebészekben mindössze olyan alsóbb szintű gyógyítókat láttak, akiknek pár évtizede megszüntetett egyetemi képzése az „álgyógyítók” fölötti győzelmet jelentette. Minden orvosdoktori végzettséggel nem rendelkező gyógyászt visz- szamenőlegesen kuruzslónak tekintettek, nem vették figyelembe, hogy a városi és vidéki seborvosok között is óriási különbségek lehettek, hogy a vándoréletmódot folytató specialisták között (a szélhámosok mellett) igen ügyes műtők is voltak, és ami a legfontosabb: nem vették figyelembe, hogy az országban élő kevés számú orvosdoktor mellett a betegek tényleges kezelését a sebészek végezték. Sőt, kuruzslónak minősítésükkor eltekintettek attól a ténytől, hogy a 18. században még az orvosdoktorok sem elsődlegesen az anatómia, hanem a humorálpatológia alapján kezelték betegeiket. A levéltári források segítségével azonban árnyaltabbá lehet tenni ezt a képet. Magyary-Kossa Gyula számtalan ilyen sztereotípiát közöl: nem tudnak latinul, beképzelt, „haladásra fogékony tálán, hanyag, részeges, szélhámos”, „szemfényvesztéseinek egyik legenyhébb formája a doktori cím jogtalan használatában és belső betegek kezelésében állott”. Jellemzésében alapvető probléma, hogy a 17. századról szerzett ismereteit a 18. századra is ugyanúgy alkalmazza, de még a 16. századi adatok értelmezésénél is némi előítéletességet lehet felfedezni: Nádasdy Tamás húgának félrekezelésénél a tudatlan kenőket (empyrici unctores) a borbélyokkal azonosítja, holott valószínűbb, hogy népi gyógyászok rejtőznek a kifejezés mögött.1298 A doktori cím bitorlásánál jegyzi meg, hogy Mária Terézia eltiltotta őket annak használatától, ez azonban ebben a formában szintén nem igaz, mivel az uralkodónő nem a sebészeket, hanem általában a doktori címmel visz- szaélőket tiltotta el, 1742-es rendelete, amire Magyary-Kossa utal, nem a doktori címről szól, hanem a sebészek belső gyógymódtól való eltiltásáról. Szintén felületes az a megállapítása, hogy Miskóltzy Ferenc babonákkal teletűzdelt Manuale Chirurgicuma mintegy száz évig a „sebészek bibliája” lett volna. A kötet 1742-ben jelent meg, és a reformkorra már általánossá vált a sebészek egyetemi képzése, megfelelő anatómiai és sebészi ismei297Tüske Ferenc, sebész: A sebészmester és a polgári sebész. Észrevétel Kovács Imre „Észrevételek az orvosügyi javaslatra” czímü czikkérc. In: Orvosi Tár, 1848, Negyedik folyamat. Második kötet, 1848. 13. sz. 202-205. i298MOE III. 187-188. (756. ssz.)
