Simon Katalin: Sebészet és sebészek Magyarországon 1686-1848 - A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Levéltárának kiadványai 5. (Budapest, 2013)
III. A sebészet fejlődése a kora újkortól 1848-ig
18 in. A sebészet fejlődése a kora újkortól 1848-ig A sebészek elsődleges feladata az érzéstelenítés forradalma előtt a test felszínén található elváltozások, sebek kezelése volt. A humorálpatológia idején a vér a négy alapelem közül a „meleg és nedves” kategóriába tartozott, ezért úgy gondolták, azzal ellentétes, „hideg és száraz” szerekkel lehet csillapítani azt. A középkorban a vérző sebre nyomott ujjal és a sebre tett vérzéscsillapító gyógyszerekkel próbálták elállítani a vérzést. Páré már érfogó eszközt fejlesztett ki („hollócsőr”, Rabenschnabel, Bee de Corbin), amellyel könnyebben hozzá lehetett férni a sérült erekhez. Végtagsérüléseknél, ampu- tációknál alkalmazott először 1674-ben a francia sebész, Morall egy új érnyomót, a tourniquet-1 (tornaculum), amit Jean Louis Petit (1674-1760) tökéletesített. Nyomaszok helyett először egy newcastle-i seborvos, Hallowell varrt össze 1759-ben sérült eret (egy rosszul kivitelezett érvágás során megsértette az artériát, azt varrta össze).12 A vérzéscsillapítás különösen az amputációknál volt fontos. A csatatereken szerzett sérülések nagy része a korabeli viszonyok között gyógyíthatatlannak számított és rövid idő alatt tenni kellett valamit, megakadlyozandó az elvérzést vagy az elfertőződést, így a végtagcsonkolás mellett más alternatíva nem kínálkozott ilyen esetekben.32 33 A 16. században igyekeztek egy mozdulattal elvégezni az egész műveletet, mégpedig vagy fűrésszel, vagy egy ívelt késsel. A 17. század végétől alkalmazták az amputációnál a tourniquet-1, míg a 18. században az amputációnak több variációja fejlődött ki. Az egyidejű vágás ugyanis gyors volt, de utána a csonkot nehezebben lehetett befedni a bőrrel. Ezért két fázisa lett a műveletnek: először a bőrt és a lágyrészeket átmetszették, majd retraktorral proximális irányba húzták, és a legmagasabb ponton fűrészelték át a csontot. Ezt ajánlotta Jean-Louis Petit is. Az amputációhoz általában három ember kellett: egy, aki vágott, és kettő, aki lefogta a beteget.34 A sebek között hatásuk alapján megkülönböztettek tisztákat (felületi), „egybefoglaltattak ”-at (vagyis amik mélyebbek voltak: nem csak a bőr felületét érték, hanem fontosabb ereket) és halálos sebeket.35 A 18. század nagyhatású sebésze, Lorenz Heister (1683-1758) egyszerűen csak gyógyítható és halálos ( sanabilia an lethalia) sebeknek nevezi azokat, a halálosakat azonban ugyanúgy különbözteti meg, mint a többiek.36 37 A halálos sebeket szintén három csoportra osztották: lehetett 1. elkerülhetetlenül halálos, így a nagyagy, kisagy, gerincvelő, szív sebei; 2. „magukban halálos" (magyarra fordítása a per se, sua natura lethalia vulnera kifejezésnek) és 3. történetből” halálos (per accidens lethalia vulnera)'. ezek csak akkor okoznak halált, ha a sebész valami nagy hibát követ el a seb kezelése folytán.17 A Boerhaavéra támaszkodó Benjamin Gooch szerint sokszor a nagy mennyiségű vér látványától ijedenek meg a sebészek és tartják halálosnak azt a sebet, amin még lehetne segíteni; így Gooch az artériás sebek esetén (igen 32Sachs 2000. 3-7. 33 A fejet és a törzseiért sebek kezelése nehézségekbe ütközött, kivételes esetben az előbbinél trcpanáltak, utóbbinál bekötöztek azt a benne levő idegen test kivétele nélkül, de műteni általában nem mütötték. így például Matthäus Gottfried Purmann (1649-1711) Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem felcsereként több ilyen sebesülést ellátott. Mannincíer é.n. 45. és Bernstein 1786. I. 99.Schwabe 1986. 116-117., Sachs 2000. 162-163. 34Sachs 2000. 40-47. 35 Gooch 1767. 1. 67. 36Heisterus 1739. 45. A halálos sebek három csoportjának neve nála: prorsus insanabilia (egyszerűen halálos), per se/sua natura lethalia, per accidens sive per errorem lethalia (49.) 37Rácz 1794. 1. 234-235.
