Evangélikus főgymnasium, Rozsnyó, 1917

zetckre valóban reákényszeritették e nehéz küzdelmet, mi igazán létérdekeink megvédésére fogtunk fegyvert. Jól tudjuk, hogy azok, akik odakint a messze távolokban, a világ minden táján, ott állanak a lövészárkokban, hogy ha kell életük árán is megvédelmezzék a mi édes hazánk, Magyarország szent földjét, a miéink, mindnyájunkéi, mert a közérdekét védik, mert értünk harcolnak, a mi jólétünk, boldogságunkért is áldozzák életüket, tehát haláluk a mi gyászunk is.

Vigasztalásunkra csak az szolgálhat, hogy nemzetünk és édes hazánk, úgy fizikai, mint szellemi tekintetben, megállja helyét a nagy küzdelemben s az egyes egyének, testük épségének és életüknek feláldozásával valóban biztosítani tudták és tudják a köz érdekeit, nemzetünk életének fen- maradását.

Az ő önfeláldozásuknak köszönhetjük, hogy áll Buda, él magyar még, s nem száguldanak az Alföld délibábos, aranykalászos rónáin vad kozák csapatok,' s jiem lettünk földönfutók, kiknek nincsen hova fejüket lehajtaniok. Nekik üzent a haza s ők itthagyva az élet örömeit, boldogságát, követték a hivó szózatot, mentek, virágokat tűztek sapkájuk mellé s dalolva érkeztek oda, ahol

„A pökolnak égő torka tárul,

S vér csurog a földön, vér csurog a fáról.

Mikor a rongysátor nyöszörög a szélben S haló honvéd sóhajt: fiam . . . feleségem.*

Ők elmentek, elvégezték, amire az Ur‘ küldte őket, s nem térnek vissza övéikhez többé soha ; nerri látják viszont a drága magyar föld világát s nem csendül fel többé ajkukon az édes-bus magyar dal’, de lelkűk mélyéről bizonyára azzal a megnyugvással szált el az utolsó sóhaj, ennek igy kellett lörténni, hogy éljen a haza !

■ Éljen a haza ! ezt susogja az ő sírjaikról a honi tájakra fúvó szellő, e gondolat tölti be a mi lelkeinket is fez nyújt

9